„Derűvel igyekszem szemlélni…” – Interjú Török-Illyés Orsolyával
2023. június 7., szerda 08:03
A megtörtént eset alapján készült, az eSzínház Fesztivál közönségdíját elnyert Ginában – a Radnóti Színház három éve bemutatott előadásában – Krisztina, a vidéki tanárnő szerepét alakítja, akinek élsportoló gimnazista fiát letartóztatják csoportos szexuális abúzus elkövetőjeként. Felelősség, bűn, igazság kérdéskörét vizsgálja Schwechtje Mihály darabja és rendezése az elkövető, az áldozat és a szülők szemszögéből. A produkció most az eSzínház oldalán újra megtekinthető, az évadban utoljára!
Hányattatott sors jutott ennek a nagyon értékes előadásnak, a Covid miatt nem tudta kifutni magát színházban, annál nagyobb a nézettsége streamelve az eSzínházban…
Amikor átment online térbe az előadás, onnantól kezdve már nem játszottuk színházban, amit nagyon sajnálok, mert jött rá a közönség, nagyon szerették. A Gina levétele a Radnóti Színház műsoráról azzal függhet össze, hogy a Tesla Labor mint játszóhely kiesett.
Schwechtje Mihály is hasonló módszerrel dolgozik, mint amit a Látókép Ensemble-nál megszoktál Hajdu Szabolccsal? Jelenetekre improvizálva alakul ki a végső anyag?
Misi már készen hozta a sztorit és a karaktereket, azon belül pedig a jelenetek alaphelyzetét. Nagyjából tudtuk, hogy egy szituációnak honnan hová kell eljutni és miről kell szólnia. Ezekre az alappillérekre improvizáltunk, ésn ebből a tetemes anyagból íródott meg a végleges változat.
A Gina alaptémájához, a szexuális bántalmazáshoz, a partidrogozáshoz milyen kapcsolódási pontjaid vannak,- onnantól kezdve, hogy meddig tart a szülők felelőssége a gyerekek életében a social media szerepén át a társadalmi elvárásokig?
Annyira gyorsan változik minden, hogy már azt is nehéz követni mire van és mire nincs ráhatásunk. Aztán ott vannak a külső elvárások, illetve hogy azokhoz képes mi hogyan működünk. Iszonyatos nyomás van már a gyerekeken is amiatt, hogy meg kell felelni ezer dolognak, családon belül és kívül is. Ez folyamatos szorongást szül, de semmi nincs kibeszélve családon belül , és sokszor emiatt csúsznak el az erőviszonyok, az egyensúly, egyszer csak nagyon extrém helyzetbe kerülnek, maguk sem értik, hogyan.
A Gina vidéki értelmiségi közegében lefojtott indulatok működnek a szülők között is, a fiúk a kibeszéletlenséget viszi tovább mintaként.
Ez egy mintacsalád, fű alatti, lefojtott konfliktusokkal, amiből kifele semmit nem mutatnak. És akkor jön egy váratlan esemény, a fiút letartóztatják egy kiskorú lány bántalmazása miatt. Az első a szégyen, aztán az, hogy mit rontottunk el, de nagyon mélyre kéne ásni, akár generációkra visszamenőleg, hogy hol csúszott el a működés, ami idáig vezetett.
Fotó: Dömölky Dániel
Színészi építkezés szempontjából mi ragadott meg a szerepben?
Leginkább az a folyamat, ahogy az anya számára fontosabbá válik az igazság, mint a fia felmentéséért folytatott harc. Talán ezért van még esélye arra, hogy valamilyen módon újraépítse a viszonyát önmagával és a gyerekével is. A történet folyamán világossá kezd válni számára, hogy az abúzus valóban megtörtént, és hogy a fia az egyik elkövető. Egy ideig még tisztára mosná a fia szennyesét, de az áldozattal való találkozás végképp átírja benne a történetet.
Gyakran tapasztaljuk, hogy mennyire egyszerű megítélni másokat, és azt mondani rá, felelőtlen, anélkül, hogy ismernénk a körülményeket, tudnánk min ment keresztül. Nők elleni erőszak esetén szinte automatikus az álldozathibáztatás, hogy miért ment oda, minek vett fel olyan ruhát, stb. A Ginában is elhangzik, hogy ne csodálkozzon a kiskorú lány a következményeken, ha vízilabdás fiúkkal bulizik.
Elég korrupt, megvesztegethető macsó világot fest le a darab, ahol egy nőnek piszok nehéz képviselni a saját igazát. Társadalmi tükörképnek látod a mai magyar közegről?
Valószínűleg sok időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy bizonyos családi és társadalmi modellek megváltozzanak. Soha nem késő felülvizsgálni, hogy miben élünk, hol tartunk, és miben tudunk változni, változtatni, különben ugyanazok a mechanizmusok lépnek életbe újra és újra. Az apa tovább erőlteti a fiánál a sportkarriert, az anya próbál esélyt adni neki, hogy nézzen szembe a saját tetteivel, de ő nem él a lehetőséggel. A srác ugyan békítő szándékkal találkozik az áldozattal, de továbbra is szőnyeg alá söpri a problémát.
Pikáns színpadi helyzet lehet, hogy a lányoddal, Lujzával játszol együtt. Milyen érzés a partnerednek tudni őt?
Lujza felváltva játszotta Kizlinger Lillával a bántalmazott lányt. Egy előadás során más és más helyzetekben vagyunk, amit a darab éppen kínál, partnerként segítjük egymást, nem anya és lányaként. Jó a szemébe nézni színpadon.
Természetes létformaként született bele a játékba. Felvértezted őt a színészi pálya nehézségeivel szemben?
Az ember mindig másképp akarja csinálni, mint ahogy vele történt. Azt gondoltam, természetes, ha együtt dolgozunk a gyerekkel, az mindenkinek jó lesz. Így talán nem viszik tovább azokat a szorongásokat, amelyek bennem megvoltak, és többet lehetnek együtt a szüleikkel,ami nekem nagyon hiányzott gyerekként, hiszen az én szüleim is színészként dolgoztak.
Lujza nem feltétlenül színészi pályára megy, a rendezés jobban érdekli, bár még csak érettségi előtt áll.
Három éve radikális váltás történt az életedben, magánéletben és szakmailag is elváltatok Szabolccsal. Hogyan sikerül újraépíteni magad az alkotó közösségeteken kívül, a független szférában?
Soha nem volt biztonságos a mi alkotóközösségünk sem, szövetségesek, hasonlóan gondolkodók pedig mindig lesznek, ebben biztos vagyok. A közvetlen és a tágabb környezetemben is sok minden megváltozott. Összehasonlítva a tíz évvel ezelőtti nyomorúságos helyzetünkkel, a függetlenek mostani helyzete még kilátástalanabb, mert a remény sincs meg arra, hogy a helyzet változzék.
Régebben azt gondoltuk, hogy lesz még jobb, de most már biztosak lehetünk benne, hogy nem. Fogalmuk sincs az embereknek, milyen nehéz helyzetben vagyunk független színészek, írók, táncosok, képzőművészek, újságírók stb. Akárcsak a pedagógusok és egészségügyi dolgozók, napi megélhetés problémákkal küzdünk és közben nehéz azt éreznünk, hogy szüksége van ennek az országnak arra, amit csinálunk, amit képviselünk.
Most is próbálsz éppen…
Mayenburg Perplex című darabját próbálom Szenteczki Zitával, az Exit Generáció társulat produkciójában, ősszel lesz a bemutató a Szkénében. A darab egyik fontos témája, hogy a különböző kapcsolati felállásokban mindig az erősebb narratíva érvényesül. A színpadi valóság aszerint alakul, hogy kinek az igazsága van éppen érvényben, melyik a domináns. Nagyon izgalmas felvetések ezek társadalmi szinten is. Emellett Goldberg Emília Pista című, kis költségvetésű nagyjátékfilmjét forgatjuk, abban játszom az egyik főszerepet, továbbá egy performansz jellegű projektben is dolgozom júniusban a Balaton-felvidéken, Igazi táj címmel, a Független Képzőművészeti Tanszékkel.
Az ilyen jellegű munkák mézesmadzagok, hiszen szeretettel, élvezettel csinálom. Közben meg azon dilemmázom évek óta, hogy abba kéne hagyni az egészet, hiszen nem tudok megélni belőle, de mivel sokat dolgozom, nincs időm abbahagyni.
A közönségmozi felé vitt a Toxikóma, a legjobb női epizódalakítás kritikusi díját is elnyerted vele. Lett valami hozama filmes, tévés munkák szempontjából?
Hívnak filmekbe, de minden felkérés azzal kezdődik, hogy mivel nem állami támogatással készül, nagyon alacsony a költségvetés, low vagy no budget. Tévésorozat castingokra is hívnak, de mostanában nem volt olyan, ami mindkét félnek megfelelt volna.
Társulati tagnak leszerződnél valahová?
Az biztos, hogy az utóbbi években, a járvány-időszak, a Katá-s egyszerű adózási forma eltörlése, és a függetlenek ellehetetlenítése miatt sokszor irigyeltem azokat a kollégákat, akiknek havi fix fizetése van, de ameddig lehet, próbálom tartani a független létet. Hiszem, hogy megtaláljuk egymást azokkal, akikkel együtt szeretnénk dolgozni.
Úgy tudom, hogy a döntéseidet nem szakmai alapon hozod meg, nem kényszeresen vagy színész…
Lehet, hogy egyfajta menekülésnek hat, ha azt mondom, nem szakmaiak a döntéseim, de közben meg tényleg arról van szó csupán, hogy szeretek együtt lenni hasonlóan gondolkodó emberekkel, akikkel azonos témák érdekelnek. Soha nem foglalkoztatott, hogy klasszikus értelemben vett karriert építsek, az ismertséget vagy akár az elismertséget célozva. Erre nem vagyok büszke, de ez van, másfajta keresgélés érdekel.
Minek van prioritása számodra?
Mára már sokkal nagyobb jelentősége van számomra annak, hogy magát az együtt eltöltött időt élvezzem, amit egy adott próbafolyamat vagy filmforgatás jelent, az legyen hasznos, tartalmas és igaz, sokkal kevésbé van jelentősége a végterméknek. Rengeteg mindentől függ, hogy egy előadás vagy film jó lesz-e, sikeres lesz-e, de fontos hogy alkotóként tisztán tegyük bele azt a szakmai tudást, érzékenységet, figyelmet és lekesedést, amivel éppen rendelkezünk. Tehát tegyünk meg mindent. De ne áldozzunk be mindent. Ha emberileg vagy morálisan sérülök egy munkafolyamatban, nem kárpótol érte a szakmai vagy közönségsiker.
Erdélyiként kettős identitásod van. A romániai román és magyar színjátszás rendkívül invenciózus, színes, intenzív. El tudnál képzelni a magad részéről egy nyitást kinti rendezők, társulatok felé?
Eléggé eltávolodtam Erdélytől az elmúlt huszon néhány évben, bár most magánéletileg újra oda kötődöm. Valóban nagyon más az ottani színházi nyelv, ami elsősorban rendezőkhöz kötődik, az ő alkotói egyéniségük határozza meg az éppen aktuális stílust. Örömmel dolgoznék ott is, itt is sokakkal. Rendezőket, de hússzor annyi színészt tudnék mondani Erdélyből és Magyarországról is, akivel izgatna egy közös munka.
Traumafeldolgozásnak, elengedésnek szántad, hogy édesanyád, Illyés Kinga neves erdélyi színésznő szekus dossziéját, húsz éven át tartó megfigyelését a nyilvánosság elé tárd hangjáték formájában?
Váratlanul jutott a tudomásomra a dossziék létezése, nem számítottam arra, hogy foglalkozni fogok vele, sem arra, hogy milyen hatással lesz rám. Az Obiectiva Theodora elkészítése segített abban, hogy újragondoljam az anyámhoz való viszonyomat. Pontosabban kényszerített rá. Teljesen átírta a fejemben róla élt szubjektív képet a feljegyzések objektív hangvétele.
Összeomlott a gyerekkori anyaképem, amivel erősen szembe akartam menni. A fél életemet arra tettem fel, hogy ne úgy működjek- anyaként, színészként, emberként-, mint az anyám. Az iratokból viszont kiderült, hogy nem feltétlenül az az ember volt, akinek én láttam.
Színpadi és filmváltozatot is terveztetek az Obiectica Theodorából. Meghiúsult mindkettő?
Mivel Szabolccsal közösen dolgoztunk az anyagon, a szakításunk után nem akartam továbbvinni se vele, se nélküle. Egyébként meg hangjátékként megtalálta a formáját. Színpadi előadásra is volt felkérés, azért mondtam vissza, mert irgalmatlan megterhelő lett volna estéről-estére ezt a személyes történetet végigélni.
Azt mondják a „ bölcsek”, hogy a lezárt dolgok felszabadítanak az új dolgok befogadására...
Próbálom megőrizni a nyitottságomat. A döntéseim egyszerűek, ha valami nem jó, azt akkor sem kell erőltetni, ha nincs helyette jobb. Mindegy, hogy mi lesz utána. A szabadságtól valójában félünk, nem véletlenül kerülgetjük, halogatjuk sokszor, nem merünk belevágni, mert mi van, ha nem lesz jobb az, ami még ismeretlen. Ennek a kockázatától talán épp az óv meg, hogy soha nem jobbra számítok, hanem csak arra, hogy valami más jön. Derűvel igyekszem szemlélni a sorscsapásokat, a bizonytalanságot, a kiszámíthatatlanságot. És akkor jönnek a kellemes meglepetések, örömök is, nem kevés.
Szerző: Szentgyörgyi Rita