Egy egészen friss előadással érkezett a litván Klaipėdos Lėlių Teatras a győri Patchwork fesztiválra. Alagút című produkciójukat, melyet a ljubljanai Lutkovno Gledališče társulattal közösen készítettek, tavaly október végén mutatták be.

Az első perctől kezdve felszabadult a hangulat a Kisfaludy teremben a játékteret négyfelől párnákon körülülő gyerekek közt. Ámulva és kuncogva nézik magukat az eléjük gurított görbe tükrökben, míg mindenki elhelyezkedik, és kezdődhet a játék a fénnyel és a sötétséggel.

​A sötétség, amiben eltűnnek a színek, a formák, amiben bizonytalanná válik a tér, félelmetes – de ha irányítani tudom? Akkor mindebből lehet játék, felfedezés, kaland, ahogy ezt az Alagút játszói megmutatják nekünk. Először csak fel-le kapcsolgatják a fényt tapssal, egy-egy ugrással, hanggal, levegőfújással. 

Minden gesztus egy újabb felfedezés, amivel a változás szabályait ismerik ki. És mivel négyen vannak, mindig van, aki valami másra talál rá. Az egyik például egy melengető fénynyalábra, amiben addig sütkéreznek, amíg hirtelen ezen a fényalagúton egy egészen más világba kerülnek át.

​Ezzel megkezdődik a „dimenzióvándorlás”, ahogy ezt az átlépést az előttem ülő kisfiú félig hangosan elnevezi. A fénynek itt már színe is lesz, hol kiterjed, hol ponttá kicsinyül, de mindig lehet vele játszani. Szentjánosbogárnyi fénygolyókkal labdáznak a játszók, eltüntetik, majd elővarázsolják a gyerekek hajából, füléből őket, hogy felhajítva aztán Göncölszekérként ragyogjanak a játéktér felett. 

Majd színes széles fénysugarak világítják meg a tér néhány pontját, amibe fehér füstöt fújva testet kap a fény, színesen és varázslatosan gomolyogva betölti a teret. Érdekes, hogy máskor már a füst látványa is köhécselési hullámot indít el a színházban, ám itt önfeledten és hangos kacarászással próbálják ezt a gyerekek megérinteni. 

​Aztán elemlámpák kerülnek elő, kisebb-nagyobb fényköröket rajzolnak a padlóra, a teret határoló falakra, míg végül összeállva a nyolc elemlámpa fénycsóvájából egy óriási szörnyalak kel életre. Félelmetes is lehetne, de groteszksége inkább nevetést fakaszt azokból, akikre ráemeli vakító tekintetét. 

Sokkal rémisztőbb az a fényerdő, amit ezután varázsolnak a padlóra állított elemlámpákból a játszók fejüket a fény fölé tartva. De ahogy elkezdik vadul grimaszolva mormogni az előadás elején már megismert és heves nevetési hullámokat kiváltott mondóka kezdősorát (Do-re-mi-re…), újra kibuggyan a kacagás a gyerekekből, és a rémek erdeje szétfoszlik.

​Mert ugyan a fénnyel játszik az előadás, de ezen keresztül a félelmeinkről gondolkodik: mitől félhetünk? Miért érezzük félelmetesnek a sötétséget? Hogyan lehetünk úrrá a félelmeinken? Az előadás utolsó perceiben óvodás gyerekeket hallgatunk hangfelvételről, ahogy ezekre a kérdésekre válaszolva mondják el élményeiket. (És hogy a győri gyerekek is értsék, a fesztivál szervezői elkészítették a beszélgetés felvételét magyar óvodásokkal is.)

​Költőien szép képpel zárul az előadás, a fehér papírba csomagolt elemlámpák spirál alakban felfüggesztve lengenek a tér közepén, utat mutatva fölfelé, az ismét felragyogó Göncöl csillagai felé.

Szerző: Szűcs Mónika