Dino Benjamin: „A színész – és így maga a színház is – egyszerre tanító, közvetítő és tükör”
2022. augusztus 11., csütörtök 11:50
Két éve igazolt a Vígszínházhoz, egyszerre játszik és rendez. Bátran foglalkozik olyan színházi formákkal, amelyeket hazai teátrumokban korábban nem látott a közönség. Dino Benjamint kérdezte a Kortársonline.hu.
Kicsivel a színészdiploma megszerzése után került a Vígszínházba, de már rendezel. Ennek kapcsán Dino Benjamin kifejtette: „Mindig élt bennem vágy a rendezés iránt. Ennek egyszerű oka van: gyakran úgy érzem, hogy a színház közvetítőszerepét színészként és rendezőként is szeretném erősíteni. Vannak olyan darabok, amiket sokkal jobban látok rendezőként, mint színművészként. Erre jó példa a második rendezésem, a Szélvész után is szép vagy, amelyet január 22-én mutatott be a Vígszínház. A darabot Cseh Dávid dramaturg írta, és miután elolvastam, tudtam, hogy ebben előadóként nem fogok részt venni, de vonzott a történet. Éreztem, hogy rendezőként kell megfognom ezt az érzékeny és különleges művet.
Persze felmerül a kérdés, hogy mégis miért vagyok ilyen „bátor”, elvégre színészként az a dolgom, hogy eljátsszam a szerepeket, és ne azon gondolkozzak, hogyan tudnék megrendezni egy darabot…
És mondhatnánk azt is, hogy van rendező szak a Színház és Filmművészeti Egyetemen, vannak szakképzett rendezők, csinálják ők a produkciókat. De nem gondolom, hogy egy színész kizárólag színész lehet, vagy hogy egy rendezőnek csak rendeznie kell. Igenis szabad kísérletezni, különösen az én esetemben, hiszen két éve szereztem meg a diplomámat, és még nagyon sokat kell tanulnom a szakmáról. Ez, a feladatok közötti átjárás csak segít abban, hogy alaposabban megismerjem a színház világát.”
Arról szólva, kik a mesterei, úgy fogalmazott: „Marton László fontos része a pályámnak, hiszen ő vett fel az SZFE-re. Mindig a mesteremként fogok rá tekinteni. Mellette Zsótér Sándor nevét kell kiemelnem, hiszen rengeteget tanultam tőle, különösen az elemzésről. Általa ismertem fel, hogy mit jelent, amikor csak egyetlen mondatom van a színpadon, de négy másik gondolat tartozik hozzá. Ő mutatta meg, hogyan álljak ki a színpadra: hogy amikor játszom, ne arra gondoljak, hogy éppen hol a helyem, hova kell mennem a játéktérben, hol vannak a kellékeim, vagy egyáltalán nálam van-e minden kellékem, milyen mondat következik, mit is mondott a társam, és a többi. Mert amikor ezekre figyelek, akkor elveszek – innen már nagyon nehéz visszahozni azt a jelenlétet, amitől jó leszek az előadásban. Nekem ezekkel még mindig vannak gondjaim, ami természetes, hiszen még sok tapasztalatra van szükségem. Persze van, amikor sikerül. Erre jó példa a A Pál utcai fiúk egyik előadása, amikor
a meghajlásnál vettem csak észre, hogy én vagyok én, mert előtte olyan természetességgel játszottam a karakteremet, mintha egy lettem volna a szereppel.
Rájöttem arra is, hogy milyen fontosak a partnerek a színpadon, és hogy sosem lehetünk önzőek. Eleinte azt hittem, hogy megkaptam a receptet a színészethez, aztán felismertem, hogy önmagában az is érdekes, hogy a színészetet tanítják, mert az belülről jön. Vagy van, vagy nincs. Tanítani és tanulni a technikát lehet, és az ízlést.”