SZFEDömötör AndrásBáron GyörgySándor IvánÖtvös AndrásMolnár Piroska
  • facebook
  • instagram
  • 2020. október 26., hétfő

    “Az ujjainkkal tudunk zongorázni, és tudunk gyilkolni is” – Dinyés Dániel zeneszerző, karmester válaszolt

    2020. március 8., vasárnap 09:10

    Szinte lehetetlen jegyet kapni Dinyés Dániel Operabeavató c. beszélgetős koncertsorozatára, melynek idén Mozart Don Giovannija a témája.

    Közben a számtalan előadóhelyen dolgozik zenei vezetőként, jeleleg a Katonában Székely Kriszta rendezővel készít egy, az elmúlt időre reflektáló, új stílusú darabot Monteverdi Poppea megkoronázásából. Dinyés Dánielt a 24.hu kérdezte.

    A teljes interjút ITT olvashatja.

    Ez furcsaság nekem, hogy ennyire virulens, hogy az Operabeavató úgy van jellemezve, mint valami új találmány, ami ilyen addiktív ügyeket okoz. (…) Ez a fajta komplexnek gondolt tudásátadás, vagy a dolgoknak az egyben való nézése, ez semmi más, mint ahogy a képzőművész édesapám beszélt nekünk annak idején lelkesülten a művészettörténetről. Ő soha nem akarta, hogy művészek legyünk a bátyámmal, de amikor kiderült, hogy zenészek akarunk lenni, akkor fokozott elvárás volt, hogy ugyanolyan jól ismerjük a történelmet, a szobrászatot, az építészetet, a festészetet, költészetet, és minden egyebet, mert ha különválasztjuk, szakbarbárok leszünk, nem művészek. Ezt otthonról hoztam, nem tudom máshogy gondolni, ha meggebedek sem. (…)

    Engem az érdekel, az az állandóan kiismerhetetlen, amit mások talán misztikumnak hívnak és vallással keverik össze, engem pont ez érdekel a zenében.

    Ez a fajta zenés mizantrópság tesz engem a jelek szerint nagyon is filantróppá” – kezdte Dinyés Dániel.

    Dinyés Dániel

    “Mindig azt hiszem, hogy kevés mondanivalóm van, hiszen annyira egyértelmű, de útközben meg mindig arra jövök rá, hogy ez nem egyértelmű, hiszen azért járnak az emberek, hogy ezt egyértelművé tegyem. Pali [Göttinger Pál, rendező – a szerk.] is, meg én is, annyira szeretjük a szakmának ezt a foglalatosságát: a próbát, hogy sokszor sokkal jobban érdekel, mint az előadások. Annak is megvan a külön varázsa, de mi dolgozni szeretünk nagyon.

    Amikor minden megtörténhet, ki lehet próbálni rosszakat, jókat, történik valami csoda, ami megismételhetetlen, ami aztán elemezhető, amihez vissza lehet menni”

    – tette hozzá.

    A felvetésre, miszerint az operát általánosságban kicsit avíttnak, idejétmúltnak tartják, kifejtette: “Egyrészt általánosítani sohasem érdemes. Hogy az operát, vagy az Operabeavatót minek tartják, az gyakorlatilag mindegy. Azt gondolom, hogy a művészet nem az általánosításról szól. Ha elkezdünk általánosítani, hogy az egyik ilyen, az meg olyan, abban a pillanatban nem művészetről beszélünk. A művészet pont azért jó, mert annak az egy személynek, aki aznap beül, annak mond valamit. Az a fajta művészet, ami az arctalan tömegnek szól, azt úgy hívják, ideológia. Az ideológia az, ami nagy általánosságban mondja el a dolgokat, hogy „ez a jó, az a rossz”. A jelen – de minden más kor – veszélye, hogy nagyon egyszerű összetéveszteni a művészetet az ideológiával. Látszólag mind a kettő ugyanarról szól: egy elképzelt jóról és egy elképzelt rosszról. Esztétikáról, erkölcsről, ami felé tartani kell, vagy amit el kell kerülni. Az ideológia és a művészet is azt mondja el, hogy miszerint élj, hogy ez ilyen vagy olyan legyen. De az a nagy különbség, hogy a művészet mindig perszonális, egy az egyben szól valakinek és arra késztet gondolkozz és hozd létre a saját verziódat, válaszodat. Az ideológia viszont arra utasít – a maga sima modorú módján – hogy igazodj. Ha én Mozartról magyarázok, akkor Mozart miatt te azt érzed, hogy ez a zene és  magyarázata csak neked szól, pont csak téged érintettek meg.

    Az a csodálatos Mozartban, hogy a néző  úgy megy haza, hogy bár a nagy dolgot is értette, de egyéni élményt is kapott, és még egy kedvenc része is volt. Az ideológiának az a lényege, hogy nincs kedvenc részed, hanem egy nagy dolog van, amit vagy befogadsz úgy ahogy van, vagy nem lehetsz része a dolognak. Ezért azt gondolom, hogy nem is az Operabeavatóra, hanem a magyarázatra, a megértésre van igény.”

    Egyfajta előkészítés az Operabeavató, mégsem egy zenei intézményben van. A kérdésre, hogy ez cél volt-e azt válaszolta: “Ez, azt hiszem, az én személyem. Borzalmasan független fickó vagyok, a borzalmast szó szerint értve. Ez nagy hátrányom, egyben előnyöm is. Nagyon nehezen tudom a mindenfajta intézménnyel járó intézményes rendeket, szabályokat magamra erőltetni. Mert az értelmet és egyéni praktikumot keresem mindenben, és egy szabályzat szükségszerűen általános, tehát egyénre, egyéni helyzetre ritkán alkalmazható, így sokszor számomra visszatetsző. Félreértés ne essék, tudom, hogy szükséges és szabályok nélkül káosz kapitány uralkodik. Csak a rugalmassági állandót hiányolom. Egy intézmény keretei között sosem a szabályokhoz voltam lojális, hanem a rám bízott zenészekhez, előadókhoz. Ez sokszor vert éket az általános szabályok és közém. A művészetben a zsenik egyfajta rendre tanítanak meg téged, mégpedig arra, hogy mindent megkérdőjelezz azért, hogy aztán meg is tudj válaszolni. És ebből a kérdés rész az egyszerűbb… Amikor elkezdünk általánosítani a művészetben, hogy a klasszikában 4/4-es ütemek vannak, nyolcütemes periódusok, akkor ez alatt azt értjük, hogy azok a szerzők, akik nem akartak kilépni a megszokottól, és nem akarták nagyon megcsiklandozni az ember lelkét ezt csinálták, mert nagyon szimmetrikus, jól és könnyen hallgatható. De Mozart, Haydn, Beethoven mindig a megszokottól eltérőről szól.

    Aki egész életében a rendtől eltérőt kutatja, az nagyon nehezen tud beleilleszkedni abba, amit a rend kíván.

    Ez nekem nem ment. Vannak emberek, akiknek ez remekül megy és közben remek művészek. Nekem most így negyvenéves koromra azzal végérvényesen le kellett számolnom, hogy be tudok tagozódni, valamim nincs meg hozzá genetikailag, úgy látszik. Ez egy állandó furcsa összefüggése az életemnek.”

    Dinyés Dániel

    Arról szólva, hogy az Operaház a nemzeti büszkeség egyik szimbóluma, és furcsa, hogy nem állnak be ilyen törekvések mögé, úgy beszélt: “Természetesen gyönyörű az Ybl-palota – mellesleg én az Erkelt is szeretem, csak az egy teljesen másik kor szép lenyomata –, de a kultúrának kéne egyet jelenteni a nemzeti büszkeséggel, nem egy épületnek, vagy szimbólumnak. Sok szempontból necces kérdés ez a korunkban.

    Ugyanis a világ most nem a kultúráról szól. Sokkal inkább politikáról és a médiáról.

    Ha csak azt nézzük, hogy mi a közbeszéd helyszíne és ott kiket emlegetnek, akkor a tökéletes kultúramentes övezetben találjuk magunkat. Hogy hányszor emlegetnek költőket, filozófusokat, zenészeket, szobrászokat, írókat, ezzel szemben a másik csoportot: a politikusokat, meg a politikusokat és a politikusokat, akkor rájövünk, hogy a mérlegnek már régóta csak egy nyelve van. Ha megnézed, hogy azok a színházak, amelyek társadalmi kérdésekkel foglalkoznak, azok nagy része is mindig a politikára akar reflektálni. Ami akár jó is lehet, ha a társadalmi kérdések oldaláról foglalkozik szükségszerűen a politikával, nem pedig végcélként. De a közbeszéd mára annyira át lett politizálva, hogy a szókincsünk nagy részét egyszerűen devalválta a politika hétköznapisága és direkt kommunikációja. Eltűnt a mögöttes, az értelem az alaki forma mögött.

    Lassan kezd eltűnni a nyelvben rejlő kincs és korlátozódik a puszta jelentéssé és ezért a médiák és az abban zajló beszédforma a felelős, nincs ország, amely kivétel lenne ezalól.”

    A Katonás Poppea részben próza, részben opera lesz. Dinyés Dániel borzalmasan izgalmas témának gondolja, mert a darab olyan kérdést feszeget, ami az operairodalomban nagyon ritka: “Egyrészt feszegeti azt a kérdést, hogy ezt nevezhetjük-e szerelemnek, ami Poppea és Néró között van, vagy a darab többi szerelmét? Másrészt feszegeti a politikát abból a szempontból, hogy egy politikus egy fennálló társadalmi rendben, ha így gondolkozik, az fennmaradhat-e és nem bukik-e szükségszerűen? Illetve feszegeti magát a társadalmi kérdést, hogy lehetséges-e, hogy valaki átugorjon mindenfajta társadalmi rendet, és a legaljáról a tetejére kerüljön, és hogy ezt milyen áron lehet megtenni. És olyan precíziós szerkezettel feszegeti, ami nagyon ritka. Mert Verdi is nagyon sokszor foglalkozik politikával, de Monteverdi nyelvezete egészen egyedülálló. Ezt a fajta komplexitást, mégis egyszerűséget nagyon izgalmasnak érzem. Másrészt az énekelnivaló nem igényel énekeseket bizonyos szempontból.”

    Székely Kriszta a nyílt próbán említette, hogy „az elmúlt fél évben akkora nyomás helyeződött a színházra, a Katonára, a szakmára, hogy ezzel foglalkozni kell”. 

    “Én azt tudom, hogy egy színház olyan helyzetbe került, ami szerintem egy fontos és egy mai napig nem kibeszélt helyzet, és ezt nem csak a Katonának az ügyéről gondolom, hanem egyáltalán a zaklatás kérdéséről. Ebben a kérdésben nem jó irányba halad sem a művészeti élet, sem a társadalom, ebben biztos vagyok. Alapvetően nincsenek rendbe rakva a dolgok, nincsenek elmondva, kimondva, tisztázva dolgok, hogy mit is értünk ez alatt. (…)

    Miközben elítélnek embereket, aközben mások olyan kijelentéseket tesznek, hogy megáll a sapka a levegőben,

    úgy folynak próbák, mintha mi sem történt volna az elmúlt években, máshol meg már a kézfogáshoz is orvosi kesztyűt húznak. (…) Egy színházban, egy filmben iszonyú egyszerű egy arcot rendelni mellé. „Az a Johnny Depp, aki veri a feleségét, az a szemét művész”. Művészeti kérdést csinálnak abból, ami nem művészeti, hanem társadalmi kérdés, amely társadalomnak csak egy része a művészet, de mindenhol így van. Amíg nem kezdjük el valóban a problémát nézni, nem fog megoldódni. (…) Mennyivel egyszerűbb azt mondani, hogy ez egy zaklatószínház, és vonjuk el a pénzt, és akkor ez meg van oldva. És ezzel mit oldottunk meg? Hogy elvettük a pénzt azoktól, akik az áldozatok voltak és mégis átharcolva magukat mindenen és feltartva a fejüket nap mint nap dolgoztak a szakmájuk becsületéért? Biztosan ez volt a megoldás, amit kerestünk? Az ujjainkkal, bár nem szükségszerű, de tudunk zongorázni, és  – bár nem szükségszerű – tudunk gyilkolni is.

    Levághatjuk ujjainkat, avval a felkiáltással, hogy ne tudjunk gyilkolni, de akkor visszavonhatatlanul soha többet nem fogunk tudni zongorázni sem.

    Nem a lehetőségek a bajok, a választások” – szögezte le Dinyés Dániel.

    A teljes interjút ITT olvashatja.

    - Színházi pillanatok az Instagramon -