Dióssi Gábor 33 éves volt első színházi bemutatóján és azóta még 34-et töltött a pályán. Színészi útja eltér a megszokottól. Lestyán Attila színművész kérdezte a Theater.hu oldalán.

A teljes interjú ITT olvasható.

Díszítő is volt mielőtt színészként színpadra állt, de dramaturgnak is jelentkezett. Erről szólva elárulta: „Én mindenbe belekapok, meg vannak vágyaim, de nem küzdök meg semmiért és aztán mindent elfelejtek. Tehát ilyen vagyok, hogy fecseg a felszín hallgat a mély. (…) Egy Pilinszky idézet volt a mottó a diplomamunkámhoz, (az ELTE francia szakán), valami ilyesmi, hogy: keressük, keressük a dolgok lényegét, meg az értelmet és nem tudjuk, hogy ki találja meg, az, aki egész nap izzad, vagy az, aki csak az orrát piszkálja egy almafa alatt. Valami ilyesmi. Persze ez lehet felmentés a lustaságra is.”

A kérdésre, kiket tart színházi mestereinek, elárulta, Ascher Tamást és Gaál Erzsit: „1986-ban népművelőként helyezkedtem el. Nagyon rossz népművelő voltam. A MU Színház akkor még művelődési ház volt, ott dolgoztam egy évig. És egyszer arra járt a Gaál Erzsi. Volt egy társulata, a Gödöllői Amatőrszínész Stúdió. Hozott egy kazettát, hogy nem tudnák-e megnézni. Mondtam, hogy jó, gyertek holnap. (…) Másnap jöttek, betették a kazettát, megnézte az egész társulat, ez volt a Felütés. És akkor azt mondta nekem az Erzsi, hogy: „Te milyen ügyesen kezeled ezt az izét, nem akarsz az asszisztensem lenni?” És mondtam, hogy jó, szívesen. (…) Annyira rossz voltam asszisztensnek, hogy egy távolsági hívást nem tudtam lebonyolítani. Egyszer kiküldtek, hogy tízóraira vegyek egy félkiló parizert, én meg kenőmájast vittem helyette. Ekkor mondta Erzsi, hogy „jó, akkor menj be a térbe”.”

Dióssi Gábor azt is elárulta, soha nem gondol magára színészként: „Mert annyira bennem van, hogy a Nánay Pista bácsi nem fogadott el, tehát ez kész. (…) Nyilván, ha az ember kimegy a színpadra és csinál valamit, azért vállalnia kell a felelősséget. Ilyen szempontból színész vagyok. Lehet, hogy tényleg egy csomó mindent nem tudok, amit a fiatalok meg igen: beszélni, artikulálni, énekelni, koncentrálni, elemezni. Ez olyan nekem, mint, amikor a bölcs ember kimondja, hogy én bölcs vagyok, akkor onnantól kezdve nem bölcs.”

Azt is hozzátette: „Mindig arra gondolok, ha egyszer egy színikritikus megint azt mondaná, hogy tehetségtelen vagyok, akkor valami olyasmit válaszolnék, hogy: nem tudom, hogy tehetséges vagyok-e, talán inkább tehetségtelen, de én annyira szeretem a színházat! Ez az én világom, egyforma logikai rendben gondolkodnak itt az emberek. Ha én belőlem az a pici-pici tehetség, ami van, az is kiszorulna, akkor se vonulnék vissza, hanem ott lennék addig, amíg el nem zavarnak. Ha elmenne minden színészi erőm, akkor is ott maradnék a színházban, és ha a színpadon nem lehet, akkor jegyszedő lennék. Addig, amíg valaki hív, amíg tapsolnak, addig ott vagyok a színházban, amíg meg nem halok.”

Arról is faggatta Lestyán Attila, milyen színházat szeretne csinálni: „Az évfolyamdolgozatomat lengyel szakon a szőrzet mint metafora szerepéről írtam Witkiewicz drámáiban. Ő mondja azt, hogy „a színházból kilépve az embernek az az érzése legyen, mintha valamiféle álomból ébredne fel”. Tehát nem realista, nem is Brecht, nem megmutatja a világot, nem ábrázolja a világot, hanem egy új világot teremt. Freud Álomfejtésében az aznap történtek adják a motívumokat, ezeknek a strukturális elrendezéséből lehet felfejteni a tudatalattit, meg a komplexusokat, Witkiewicz színházban pedig az élet elemei vannak egy új struktúra szerint összerakva, és ha egy ilyen álomvilágot találtunk, akkor másképpen látjuk a reálisat, és olyan dolgokat tudunk megfejteni, amiket másképp nem látnánk. Ez a formalizmusnak egyfajta tovább gondolása. Van még egy másik megfogalmazás is, amit a Thuróczy mondott nekem, hogy őneki a Zsótér mondta, hogy a Zsótérnak meg az Erzsi mondta, hogy: az a jó színház, ami igaz és érdekes. De a második a fontosabb.”

A teljes interjú ITT olvasható.