Ignjatovic KrisztinaSzinetár MiklósLáthatáron CsoportMiskolc
  • facebook
  • instagram
  • 2022. január 22., szombat
    banner_bigBanner3

    “Döbbenetesen nagy munka zajlik a balettben” – Interjú Déri András balettkarmesterrel

    2022. január 14., péntek 06:00

    Milyen karrierutat jár be egy balettkarmester? Van-e kedvenc balettje? Déri Andrást a véletlenek sorozata terelte erre a különleges pályára, és idén éppoly izgalommal és várakozással tekint A diótörő-szezonra, mint húsz évvel ezelőtt. Braun Anna interjúja.

    A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.

    – Radina Dace a cikksorozat előző részében önt szólította meg, és az általa megfogalmazott kérdés egyezik az én kíváncsiságom irányával is, ezért rögtön ez lesz a felütés: milyen lépcsőfokokat kellett bejárnia ahhoz, hogy ennyi nagyszerű balettet tudjon ilyen magas színvonalon elvezényelni? Mi volt az ön szakmai útja?

    – Erre a kérdésre nem lehet röviden válaszolni, mert ezek a lépcsőfokok nem tudatosan épültek egymásra, inkább egyfajta – talán nem is valódi – szerencse vagy véletlen vezetett engem a baletthez. A konzervatóriumba orgona és zeneszerzés szakra jártam, majd a Zeneakadémiára orgona szakra vettek fel, és elvégeztem a karmesterképzőt is. A balettkarmesterségem kulcsa Csányi Valéria volt, akit a Magyar Rádió Gyermekkórusából ismertem. Egy évvel alattam járt általános iskolába, és a szülei – Csányi László és Botka Valéria – vezették a gyerekkórust. A szüleink egyébként jóbarátok voltak. Vali operarajongó volt, ezért a Zeneakadémiáról azonnal be is került az Operába, először az énekkarhoz, később a baletthez.

    Déri András / Fotó: Rákossy Péter

    – 1985-öt írunk?

    – Ebben az évben lettem operaházi tag. Az akkori első karmester, Kórodi András felhívott egy szép napon, hogy csatlakozzam az operaházi együtteshez, de semmi kedvem nem volt hozzá: húzódoztam ettől a világtól. Karmesterként arra készültem, hogy szimfonikus zenét, szép oratóriumokat fogok dirigálni. Az Opera számomra furcsa helynek tetszett, a nagy színpaddal, díszlettel… Végül külön nekem szerveztek egy próbajátékot és felvettek korrepetitornak. Ahogy belevágtam és elkezdtem dolgozni az énekesekkel, jöttek a fantasztikus, nagy művészek, akiket nekem kellett betanítani. Hatalmas meglepetés volt, hogy hallgatnak a szavamra! Akkoriban minden produkciónak megvolt a vezénylő karmestere, de mellette ott volt a második, néha még a harmadik karmester is, aki később az előadást is vezényelhette. Fiatalként mindannyian a tapasztalt, neves dirigensek keze alá dolgoztunk, rengeteget tanultunk, de arra is lehetőséget kaptunk, hogy viszonylag gyorsan a közönség előtt is a karmesteri dobogóra álljunk. 

    – Mi volt végül az első saját előadása?

    – Kacsóh Pongrác János vitéze, 1987-ben. Másfél évvel a beállásom után. Nagyon szerettem, igazi szabad muzsikálás volt. Akkor már Dénes István volt az első karmester, és sorban kaptam az operákat, a Nabuccót, az Anna Bolenát… Ebben az időben Erdélyi Miklós mellett dolgozhattam, sok hasznos, szakmai fogást elleshettem tőle, az ő famulusának lenni hatalmas élmény volt. Amikor Oberfrank Géza lett a zenei igazgató, akkor elkezdett viszketni a talpam, és mehetnékem támadt. Úgy éreztem, hogy a zenészek nem látnak szívesen engem, ezért úgy döntöttem, hogy máshol próbálok szerencsét. 

    – Ekkor jött a Budapesti Kamaraopera?

    – Másfél-két évig. Ott finanszírozási problémák léptek fel, így megszűnt az együttes. Onnan a Honvéd Művészegyüttes szimfonikus zenekarához vitt az utam, de ezzel egyidőben megismertem a leendő feleségem, és konszolidálni kellett az életemet. Jó döntés volt.

    – Még mindig nem látom a balettet!

    – Megérkezett a családdal együtt. Ezekben az években nagyon megváltozott az Opera, számos korrepetitort vettek fel, és olyan karmesterek érkeztek, akik a próbákon vagy az előkészületeknél sem zongoráztak, csak „kiszolgáltatták” magukat. Nekem pedig kellett egy stabil háttér, ezért hosszas könyörgés után Oberfrank visszavett félállásba. Ekkor kezdődött a balett-életem, konkrétan A diótörővel. Az együttesben akkor még volt két balettkarmester státusz az operások mellett.

    – Laikusként egészen más a két műfaj, azt feltételezném, hogy teljesen különböző habitusú embert kíván. A balettnél talán a karmester is „alkalmazkodik”, míg az operánál ő a hierarchia teteje.

    – Nagyjából így is van. A balett-társulatnál tudtak élni a színpadi érzékemmel, valószínűleg úgy ítélték meg, hogy van erre szemem, ezért minden évben sorra kaptam A diótörőket. Aztán jött egy magánéleti törés, a nagy lerobbanás. Annyira túl voltam hajtva, hogy agyi infarktust kaptam, és a bal oldalam gyakorlatilag lebénult. 

    – Negyvenévesen?

    – Negyvenhárom. Volt egy nemzetközi hírű sztrók osztály az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben, ahol egy orvos, Kakuk Ilona azt mondta, hogy „így görbüljek meg, ha magát nem tudom rendbehozni”. Ez a mondat akkora erőt adott, hogy felépültem nagyjából egy év alatt, de újra kellett tanulnom mindent. Volt olyan időszak, amikor kommunikáció gyanánt egy táblán mutogattam a betűket a feleségemnek. A korrepetitori feladatokat azonban nem tudtam ellátni. Csodával határos módon az első karmester halála után a balettosok munkáját segítő Csányi Vali már akkor szeretett volna engem másodkarmesternek, amikor én még szinte kiterítve feküdtem a kórházban. Ez, mint a rakéta, úgy húzott ki az állapotomból. 

    – Milyen életmódbeli változtatások váltak szükségessé a felépülés után?
    A napi imádságra és a gyógyszerek rendszeres szedésére komoly gondot fordítok, a rendszeres sétát és az egészséges étkezést pedig igyekszem beépíteni a mindennapjaimba, több-kevesebb sikerrel.

    – Mi volt az első előadás?

    – Az Anna Karenina.

    – Pártay Lilláé?

    – Igen. Éjjel-nappal tanultam, és jól is szerepeltem. Később sorban jöttek a darabok, és nem kellett zongoráznom sem, mert a balettnél eleve voltak korrepetitorok. Ez megmentett mindenféle értelemben, én pedig megbecsültem magam. Harangozó Gyula pedig vitt magával vendégkarmesternek Bécsbe is. Emlékszem, a Giselle volt az első darabja, azt mondta, azzal majd megszűri a táncosokat. Igaza lett.

    – Melyik balettet kedveli a legjobban?

    – Nagyon szeretem A diótörőt, de ez nemcsak a muzsika miatt van. Amikor először vezényeltem, akkor eszméltem rá arra, hogy milyen döbbenetesen nagy munka zajlik a balettben. Mi is sokat és intenzíven dolgozunk zenészként, operistaként, de amit a táncművészek nap mint nap véghez visznek, az csodálatra méltó. Rám szakadt a tisztelet, a nagyrabecsülés érzése, és az a vágy, hogy őket minden áron és a legjobb tudásom szerint „kiszolgáljam”. Ironikus módon a legkedvesebb balettjeimet, Bartókot, Stravinskyt mégsem vezényelhettem, mert ezeket csak az operakarmesterek dirigálhatták. Nagyon szerettem John Cranko Anyegin balettfeldolgozását, Delibes Sylviáját, Csajkovszkij Csipkerózsikáját, vagy a Seregi–Goldmark-féle A makrancos Katának a muzsikáját. A világjárvány miatt most kimaradt másfél év, ezért van bennem egy jó adag izgalom: nagyon várom és igen sokat készülök A diótörőre. 

    – A februárban műsorra tűzött A rosszul őrzött lányt is dirigálta már. Ez a tánckomédia hol foglal helyet a szívében?

    – Utoljára talán 2010-ben Bécsben vezényeltem ezt a művet. Nagyon szeretem a jófajta szellemességet, az életben is és a színházban is. Ebben a balettben az „angol humor” is megtalálható, ami ritkaság az opera- vagy a balettszínpadon. Pályafutásom egyik alapvető élménye volt, amikor „operista koromban”, Kovács János karnagy úrral váltott szereposztásban, zongora mellől vezényelhettem Britten zseniális Albert Herring című kamaraoperáját, Fehér András rendezésében, igazi sztárgárdával a színpadon. Hogy csak néhány nevet említsek: Sudlik Mária és Kalmár Magda lubickoltak a főbb szerepekben, Rost Andrea pedig egy gyermeket alakított. Ott is dőlni lehetett az angol humortól!

    A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2022 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram
  • nka