Konkrét vízióval, határozott elképzelésekkel érkezett második rendezésének forgatására a színész-rendező, aki új műfajban próbálta ki magát, családi mozit alkotott El a kezekkel a Papámtól! címmel. Bár a fejünkben elsősorban még mindig színésznőként él, a pandémia megtanította rá, hogy több B tervre is szüksége lehet. Dobó Katát a Figyelő kérdezte.
“Az biztos, hogy a rendező Dobó Kata sokkal magabiztosabb. Például színészként rendkívül fontos számomra munka közben a visszajelzés, és ezt látom a másik oldalról a kollégáimon is. (…) Meg kellett érnem arra, hogy az egyik szerepről a másikra váltsak. Mindig is nyitott szemmel és füllel mozogtam a szakmában, színészként a forgatási szüneteimben beszélgetés helyett inkább beültem mondjuk a világosítók közé, mert tanulni akartam. Ha a kamera előtt állok, akkor is pontosan ismernem kell a kamera mögött dolgozók munkáját, hogy jobb lehessek a saját területemen. A tudásvágyam továbbra is csillapíthatatlan. (…) Fontos lenne, hogy több hazai, igazi női sorsokról szóló filmes munka szülessen, ebben szívesen részt vállalok. Már most is dolgozom különböző olyan projekteken, amelyek a női összefogás erejét mutatják meg” – mesélte Dobó Kata, aki saját bevallása szerint a művészi oldalon szeretne maradni.
Arról is mesélt, hogy választotta ki az El a kezekkel a papámtól szereplőit:- “Ahogy egyre többször elolvastam a forgatókönyvet, körvonalazódott bennem, hogy kiket szeretnék megnézni bizonyos karakterekre. A mostoha szerepére – mások mellett – Pálmai Anna személye is erősen körvonalazódott, és végül rá is esett a választás. Szerettem volna neki lehetőséget adni arra, hogy megmutassa, menynyire sokrétű színész. Ahogy Járai Máténak is, hogy bizonyíthassa, mekkora mókamester, és milyen mély színészi alakításra képes. A főszerepre több száz kislányt megnéztünk, hiszen ő viszi a hátán a filmet, így kicsit sem lehet hamis az alakítása. Én szeretek néző lenni a moziban, de kizökkenek, ha nem igaz, amit a vásznon látok. Már majdnem elvesztettem a reményt, hogy meglesz az a Dorka, akit elképzeltem, de az utolsó castingon megtaláltam. A második mondatánál azt hiszem, sírva fakadtam. Nem játszott szerepet, természetesen beszélt, viszont átélte a mondanivalót. Aztán kiderült, hogy Marczinka Borinak óriási a teherbírása, mert tényleg nagy feladat nehezedett rá a forgatáson.”
Azt is elárulta egy forgatáson másfél-két hónapon át jóval több időt töltenek együtt, mint bárki mással, így gyakorlatilag családként élnek a forgatás alatt: “Ez egy embert próbáló időszak, ami magas szintű profizmust és teljes koncentrációt követel. Így csak az csinálja, akinek ez szerelem. Aki a legtöbbet akarja beleadni a tehetségéből, az idejéből, önmagából. Tudtam már tavaly ősszel, a forgatás végén, hogy ez a film rendben lesz. De nem csak én. A szakmában harminc-negyven éve dolgozó világosító vagy hangmérnök jött oda hozzám azzal, hogy még soha ilyen jó hangulatú forgatáson nem vett részt, és nagyon szerette ezt a munkát. Ez rengeteget jelentett, mert ezek az emberek nem mennek oda csak úgy a rendezőhöz. Mesét készíteni élmény a zeneszerzőnek, a színésznek, de akár a világosítónak is, mert kevés ilyen műfajú feladat adatik itthon.”
Nemrég ért véget a Tv2-n a Dancing with the Stars, ahol profi versenytáncosok és amatőr párjaik vetélkedtek. Az egyik amatőr szerepét ő vállalta: “Ez egy minőségi tartalmat nyújtó show-műsor, amelyben szívesen szerepeltem, bár ritkán nyitok a televíziós műsorok felé. Kíváncsi voltam a határaimra, szerettem volna megtapasztalni, hogy helyt tudok-e állni egy ilyen mezőnyben, tudok-e egyáltalán táncolni vagy hat-hét órát próbálni egy nap. Szerintem nekem a standard táncok jól álltak, a latinnal küzdöttem. A tangót és a bécsi keringőt nagyon szerettem. Én találtam ki, hogy az utóbbi előadását picit vigyük el a kortárs tánc irányába, és ne egy hagyományos keringő legyen. Például táncoljuk mezítláb, tegyünk köré egy történetet, amely az utóbbi időszak művészeinek megpróbáltatásairól szólt. Kemény fizikai munka a tánc, ami nem ugyanaz egy húszévesnek és egy negyvenesnek. De egyáltalán nem bántam meg.”
A teljes interjú a Figyelőben olvasható.