Döbrösi Laura egyike azon művészeknek, akik csak hírből ismerik a nyolcórás beosztást. Nem azért, mert derogál neki a munka, sőt többet dolgozik, mint mások. Ez a szabadúszás ára, amit a szakma kompenzál – de hogy mivel jár az ilyen létforma, arról a Kortársonline kérdezte.

„Ezen a nyáron ledolgoztunk három évet: bepótoltuk a tavalyi elmaradásokat, csináltuk az aktuális munkákat, és félelmünkben (mondván, mi lesz, ha minden újra leáll?) előre is dolgoztunk. Filmben, színházban most egyformán kapkodás volt. Ráadásul idén belefutottam a szabadúszók rémálmába: mire kiderült, hogy az egyik helyen várnak felújítani egy régi előadást, már elvállaltam egy új próbafolyamatot az őszre. Ebben a működési formában – sok szabadúszó színésszel végre összehozva – egyszerűen elképzelhetetlen, hogy egyik napról a másikra felforgassak egy megbeszélt projektet. Tehát most egyszerre leszek két helyen. Tanulható képesség, de hosszú távon nem sok jó származik belőle. És a legrosszabb, hogy ilyenkor a produkcióknak okozok bonyodalmat, vagyis más embereknek alkalmazkodniuk kell az én bonyodalmamhoz – ettől borsódzik a hátam” – mesélte a színésznő.

Négy éve az Aranyélet című sorozatban játszott karakteréért kopaszra borotválta a fejét. A kérdésre, mit jelentett számára az első merész vállalkozása, azt felelte: „Nem állítom, hogy nem voltak hátrányai. Utána két évig hiába jártam castingokra, nem kaptam szerepet, helyette olyan előadásokban játszottam, ahol nem jelentett gondot, hogy rövid a hajam. A Tündér Lalában fejdíszt viseltem, az Időfutárban és a modern Rómeó és Júliában pedig jól jött a vagány frizura. Ezeken kívül egy honkongi filmben kaptam akkor egy pár napos szerepet, ott egy punktaréjt ragasztottak a kopasz fejemre. A személyiségemnek mindenesetre jót tett: megtanultam konty meg lokni nélkül is nőnek érezni magam. Olyan volt, mintha ledobtam volna egy nagy maszkot: a „szép hajú színésznő” helyett ott álltam „csupaszon”. A külvilág másképp lát, mint ahogy mi saját magunkat, és szerintem ezzel sikerült közelebb hozni egymáshoz ezt a két nézőpontot. Sokat tanultam ebben az időszakban. Aztán megnőtt a hajam, és azóta megint kapok filmszerepeket. (…) Hívnak, nem panaszkodhatom. Szerencsém van, amiért a filmesek tudják, hogy vagyok, ráérek, és szívből szeretek dolgozni.”

Azt is elárulta, felmerült-e benne, hogy egy társulat tagja legyen: „Soha életemben nem volt főállású bejelentett munkahelyem. A színészbéreket nem tudom pontosan, de látom és hallom, hogy nincsenek könnyű helyzetben a társulati tagok. Persze nem kizárólag ez tart vissza a lehorgonyzástól – nekem a szabadúszás való. Így szeretem az életem, ami néha hektikus, máskor viszont hosszan békés. Mindig nyílnak benne új ajtók, és addig ismeretlen feladatokban is kipróbálhatom magam. Sosem csináltam csak egyféle dolgot. Az Aranyélet forgatásai alatt az ELTE-re jártam, és amint koncentráltan foglalkozhattam a témámmal – az első karanténban –, megírtam a szakdolgozatomat a műanyagok környezetszennyező hatásáról. Mellette aktív szervezője vagyok a Zengető közösségnek, akikkel nyaranta fesztivált szervezünk, és idén ősztől a Konnektor Inkubátorházban lett egy bázisunk, ott lesznek az évközi programjaink. Minderre azért jut energiám, mert én szervezem a teendőimet, és nem egy intézmény rendelkezik az időm felett. (…) Nem titkolt célom, hogy kevésbé legyek kiszolgáltatva az előadóművészi pályának. Elképzelhető, hogy egyszer elfáradok, és szívesen váltanék egy nyugodtabb életre – ez az új projekt egy első lépés ebbe az irányba. Talán kevesen tudják, de a színpadon játszó színész adrenalinszintje megegyezik egy frontvonalban álló katonáéval, és valójában nem könnyű estéről estére ezen a hőfokon égni.”