1932. december 25-én született Domján Edit Jászai Mari-díjas színésznő. Az alábbi összeállítással az ő alakját idézzük meg.

„Olyan színésznő volt ő, akit a nézőtéren ülő férfiak imádtak, a hölgyek pedig irigyen figyelték, vajon mi lehet a titka.” – Szakonyi Károly

 „Csak emlékezni tudok rá, de megfejteni az írást, amit ezen a szépnél szebb asszonyi arcon láttam, sohasem tudom. Félmosolyát, kíváncsi, de mégis rejtőző tekintetét. … Aztán a hangja … a hangja … Hangjának megnevezhetetlen színe, mely minden szót olyanná festett, hogy tudtuk, hallottuk, anyanyelvünkön, magyarul beszél, de valamilyen más nyelven is, amely többet mond, mint a szavak tartalma… „ – Zelk Zoltán 

Domján Edit pályájáról:

Domján Edit édesapja gyári munkás, édesanyja egyszerű vidéki család gyermeke volt. Szűkös anyagi helyzetük miatt meglehetősen szerény körülmények között éltek. 1946-ban költöztek Maglódra, Edit ott végezte el az általános iskolát, kitűnővel. Sokat szerepel iskolai ünnepségeken, szavalóversenyeken, így erősödött meg benne az elhatározás, hogy színésznő lesz.

Domján Edit főiskolai hallgató lett, Olty Magda osztályába járt. Tanárai Gellért Endre, Bessenyei Ferenc, Dajka Margit, Balázs Samu Básti Lajos, Sulyok Mária, Hegedüs Géza és Lehotay Árpád voltak.

Lehotay minden diákjáról jegyzeteket írt, Domján Editről úgy fogalmazott: “…ötletesen, őszinte átéléssel és színesen formálja meg Rosalinda figuráját. Érzései, indulatai hihetőek, van fantáziája. Jól érzi a jelenet fordulópontjait, és közvetlen, szoros kapcsolatban van partnerével. Bíztatóan fejlődik. 1952. július 14. Lehotay”

Osztálytársa Kaló Flórián is hamar észrevette, barátságuk korán szerelemmé érett. A főiskolán, Shakespeare Vízkeresztjének vizsgaelőadását követően, megkereste őket Ádám Ottó, aki akkor 1954-ban, a Szegedi Nemzeti Színház főrendezőjeként dolozott, és mindkettejüknek szerződést ajánlott.

1956-ban Kaló Flórián is nyilvánosan szavalt el több verset, így évekig fel sem merülhetett, hogy vidékről a fővárosba kerüljön. 1957-ben, amikor Ádám Ottó, immár a Madách Színház rendezőjeként ismét szerződést ajánlott Domján Editnek, a színésznő szolidaritást vállalt Kalóval. Bár nagyon szeretett volna a Madách Színházhoz kerülni, maradt Szegeden.

Egy véletlennek köszönhetően első filmszerepükhöz is hozzájutottak, amelyet 1960-ban mutattak be “Két emelet boldogság” címmel. A film sikerének hatására a fővárosi Petőfi Színház kölcsönkérte Domján Editet Brecht-Weil: Koldusoperájának Polly szerepére, amelyben nagy sikert aratott.

1961-ben végre visszatérhettek Pestre. Kaló Flórián a József Attila Színház társulatához csatlakozott, Domján Edit pedig Petőfi Színház tagja lett, ahonnan később a Nemzetibe, majd a Madáchba vezetett az útja, 1964-től haláláig a teátrum tagja maradt.

1972 januárjában a Magyar Rádió Ablak című műsorába volt hivatalos. Itt ismerkedett meg az országosan kedvelt fiatal táncdalénekessel, Szécsi Pállal, akivel 10 hónapig tartott szenvedélyes szerelmük.

Sokat vendégszerepelt, megfordult a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, a Bartók Teremben, a Bartók Gyermekszínházban, a Gyulai Várszínházban, a Fővárosi Operettszínházban és a Városmajori Színpadon is.

1954-től 1972-ig Domján Edit rövid pályájának emlékét közel nyolcvan színházi szerep -többnyire főszerep-, tíz filmszerep és számtalan rádió és tévé szerep őrzi.

Többször beszélt róla, hogy csak 40 éves koráig akar élni. 1972 karácsonyán, 40. születésnapján, véget vetett saját életének. Hogy miért halt meg? Az élethez végül is nem csak étel és ital kell, munka és siker – egy halom parázs is kell, hogy melegedjünk. És ő már jó ideje a hamuban ült. Fázott.” – írta Illés Endre Méhrajzás című könyvében.

„A mi pályánk csatatér. Kötélidegek és elefántbőr kellenek hozzá. Domján Edit nagyon nem illett erre a csatatérre. (…) Mintha láthatatlan falat emelt volna önmaga és a külvilág közé” – nyilatkozta Kállai Ferenc. „Hiszen így állok, ilyen egyedül…” – panaszkodott Domján Edit Tolnay Klárinak, miközben a kisujját mutatta.

Ádám Ottó a nyolcvanas években úgy nyilatkozott a színésznőről: „Beszédmodorának volt egy speciális bája, varázsa: a hajlított, nyújtott mássalhangzók. Azt, hogy egy személyiséget eredetinek vagy modorosnak tartanak-e – felfogás dolga. Vannak nagyon határozott egyéniségek, akiknek beszédkaraktere hozzátartozik a lényükhöz. Edit beszédének volt egy kántáló, búgó jellege, ami nagyon fontos részét képezte a személyiségének. Amikor a kritikusok ezt az éneklő beszédet támadták, szíven találták. A lényét, őt magát vonták kétségbe.”

Hogy emléke ne halványuljon, 1991-ben barátai és művésztársai alapítványt hoztak létre egy-egy tehetséges, fiatal vidéki színésznő díjazására.

„Sok híres, nagy színésznőnk meghalt, és – legyünk őszinték – el is felejtettük őket. Editet nem. Itt maradt közöttünk, nem is annyira az alakításai, mint inkább a mosolya, a lénye és a hangja. Az idő csak lassan halványítja az emlékét, s talán még az új generációk is őriznek magukban egy fakó és csalóka Domján Edit-képet” – írta a művészről Müller Péter: Kígyó és Kereszt c. könyvében.

Domján Editről saját szavaival:

Színésznő: Az idők folyamán határozottan megerősödött bennem először a vágy, majd a tudat: színésznő leszek. Éreztem már azt is, hogy ez a pálya nekem nem a ragyogás, a csillogás, a fény elérését jelenti: lelki szükségletnek érzem, melyen keresztül a munka, embertársaim gyönyörködtetése a cél.

Hókusz-pókusz: A hókusz-pókuszt nem szeretem a művészetben. A hókusz-pókusz: az üresség, a szemfényvesztés. A léleknélküli színjátszás. A rutin, a bevált sablonok. Ismertem egy színészt, játszottam vele. Csillogott, brillírozott. Egyszer dicsérték, hogy milyen jó. Nem szóltam, de arra gondoltam: talán a nézőtérről úgy tűnik fel, valóban jó, s ez jó. De én láttam közelről, a szemét. A szeme üres volt és közönyös, hideg és lélektelen. Ez lehet jó virtuóz, de művész soha. Hallottam tőle mondatokat, melyek közönyösen kongtak, s én, a partner, éreztem, nem hisz bennük, még abban a pillanatban sem. Kiabálni szerettem volna: miért nem húzza ki a szövegből, ha nem hiszi! Ne mondja el, mert ezt hallani is borzalmas. Ilyen is van. Ezt tartom én hókusz-pókusznak. S ezt is csak azért mondom el, mert ilyen nem akarok lenni.

Vidék: …amikor elvégeztem a főiskolát, Szegedre kerültem színésznőnek. Mi nem voltunk olyan okosak, mint ezek a mostani főiskolások. Sokkal gyámoltalanabbul álltunk a világban… Én soha életemben nem laktam, nem jártam vidéken, kicsit elveszettnek éreztem magam. És akkor a legnagyobb örömöm az lett, hogy volt ott egy operatársulat, s zenekari árokból figyelhettem, ahogy a zenészek muzsikálnak, a karmester vezényel. Az első darab, ami akkor ment – gondolom ez szeptemberben lehetett – a János vitéz volt. Én egymás után tizenhétszer néztem meg… Talán a zene szeretete a legnagyobb öröm, amit Szegednek köszönhetek. Ha Pesten kezdem el a pályámat, akkor ez a bensőséges kapcsolat, amit ott a zenével kötöttem, soha sem alakul ki.

Budapest: Szegedről vendégszerepelni hívtak Budapestre Brecht Koldusoperájának Polly szerepére. Az egykori Petőfi Színházban, a főpróbán teljesen berekedtem, csak tátogni tudtam. Túljutottunk a premieren, sikerünk volt. Nekem jólesett, hogy a kollégák, vidéki színésznő létemre milyen szeretettel fogadtak. Több száz előadást ért meg a Koldusopera, mindig telt házak előtt. Az utolsó előadásomon felejthetetlen búcsúztatót rendeztek. Először is minden vagánytól kis virágcsokrot kaptam a színpadon, az előadás utolsó jelenetében pedig, amikor Bicska Maxi után átveszem a parancsnoki tisztet, okmányt készítettek. Feleki Kamilltól kezdve mindenki aláírta kis tréfás szövegeket pingáltak rá, amelynek ez volt a veleje: – következő évadra visszavárnak Budapestre – elsírtam magam, úgy énekeltem végig a finálét.

Irma: Tudatos színésznek tartom magam, most mégis kissé az ösztönöm is vezetett, amikor belebujok Irma színehagyott, mosószappan illatú barhetruhájába, s szinte az első olvasásra ráhibáztam a szerep lényegére: ennek a hajnaltól estig robotoló naiv, hiszékeny, gyermeteg lánynak – aki a környező világnak csak egy töredéknyi szegletét látja és ismeri – egyetlen valami tölti ki az életét: egy reménytelennek látszó, bután rajongó szerelem. Ez minden mozdulatának, minden tettének rugója, ez feledteti a sok-sok megaláztatást, gúnyt lenézést.

Madár: Néha úgy érzem, olyan vagyok, mint egy madár. Amelyik repül, s nem tudja, mikor száll neki egy magasfeszültségű villanyoszlopnak.

Forrás: Színház.hu, Színészkönyvtár, Film, Színház, Muzsika, Színház Online, Wikipédia, WMN, valasz.hu