A Hajnali háztetők nemcsak művészileg különleges film, hanem azért is, mert a női főszerepet a rendező Dömölky János felesége, Takács Katalin játszotta, és néhány pillanatra felbukkant benne akkor még csecsemő kisfiuk is. A ma már felnőtt és fotográfusként dolgozó Dömölky Dániel Szegő Andrásnak mesélt az édesanyjáról a Nők Lapjában.

A kérdésre, melyik a könnyebb feladat: olyan embert fotózni, akit szeret, vagy olyat, aki iránt nem érez semmit, Dömölky Dániel elmondta: „Engem segít, ha él bennem az alany iránt egyfajta szimpátia, és persze ha érzem, hogy ez őbenne is megvan. Meg az is, ha némileg ismerem az illetőt, összeköt minket valami. Az különös izgalmat ad, olyankor más a rezgés. (…) Anyámnál (…) előfordulhat, hogy más meglát benne olyat is, amit én már nem is veszek észre.”

Arról szólva, milyen is Takács Katalin, kifejtette: „Ezer arca van. Nagyon sokféle, ez benne az izgalmas, és mindegyik belülről, a lényegéből fakad. Színpadon is a lehető legtermészetesebben játszik, sokszor ismerek fel otthon is látott életteli reakciókat, és az előadás közben könnyű őt nézve elfelejteni az úgynevezett negyedik falat. (…) Adódtak nagyon jó időszakai és mély, nagy válságai, ilyen-olyan élethelyzetek, de a lényét teljesen megőrizte. A személyiségét, a hitét, a kíváncsiságát, az álmait. (…) Nem volt olyan kis szerep, amit ne vett volna halálosan komolyan, és nem volt olyan alakítása, amiben ne talált volna még javítanivalót. A színészi karrier, mint olyan, egyáltalán nem érdekelte. Engem ez olykor bosszantott, őt nem.”

Dömölky Dámiel édesapja Dömölky János nagy rendező volt, a mamája kiváló színésznő. Ennek kapcsán elárulta, nyaggatták-e folyton buta felnőttek, hogy vajon rendező lesz-e, vagy színész: „Szerencsére hamar elkezdtem rajzolni és legózni, így ezeket a kérdéseket ritkán szegezték nekem. Felmerült bennem a rendezés gondolata, évekig rágódtam, belevágjak-e, vonzott a pálya, mégis úgy döntöttem, nem akarok olyan helyzetbe kerülni, hogy összehasonlítsanak az apámmal. Színészként a gimnáziumban kipróbálhattam magamat, az elég is volt nekem. Izgatott viszont a fotózás és az építészet. Azzal nyugtattam magam, hogy az építészet kicsit hasonlít a rendezéshez. Amikor időnként felvetődik, milyen gyermekkorom is volt, csak azt tudom mondani, hogy szuperjó. A szüleim fantasztikus emberek voltak, a munkájukban megtalálták az örömöt, a kiteljesedést, a sikereket, nekem mindent megadtak, maximálisan tolerálták a hülyeségeimet, és rengeteg szeretetet, figyelmet kaptam tőlük. Sajnos apám már nem él. Hogy köszönetet mondjak mindezért a jóért, szeretném, ha a fiatalok közül sokan megismernék a munkásságát, mert érdemes. Gyűjtöm az anyagot egy róla szóló könyvhöz.”

A teljes interjút a Nők Lapjában olvashatják.

Nők Lapja 2020.09.30 – 54,55,56. oldal