Építésznek tanult, ma mégis vezető színházak versengenek a fotóiért: előadásokat örökít meg, és társulati portrékat készít.

Az utóbbi időben egyre többször lényegül át tervezővé, de nem szakad el a színháztól, hisz előadásoknak álmodik díszletet, látványt és világítást. Dömölky Dánielt kérdezte Hekler Melinda a Kortárs Online oldalán.

A teljes interjú itt olvasható.

Nemrég nyílt kiállítás a fotóiból – ennek kapcsán elmondta: “A kiállítás apropóját az adta, hogy idén tízéves a Duda Éva Társulat, és a kezdetektől a fotósuk vagyok. A Jurányi Inkubátorházban a próbatermük melletti folyosó falára kerültek ki az évtized legemlékezetesebb táncképei. A kiállítást Lőrinc Katalin nyitotta meg, és csodálatos emlékeket mesélt Évával és velem kapcsolatban, ezután pedig Éva körbevitte a jelenlévőket, és minden képről elmondott egy történetet. Nagyon jó volt látni, hogy mennyi minden köthető egy-egy fotóhoz. A kiállítás folyamatosan megtekinthető: amíg nem jön újabb, addig a stúdiót díszítik.”

Édesanyja Takács Katalin színésznő, édesapja Dömölky János filmrendező. A kérdésre, ennek lehet-e köze ahhoz, hogy érdekli a színház, azt felelte: “Az biztos, hogy nem féltem a színháztól, nekem egy természetes közeg volt. Ennek ellenére építésznek tanultam a MOME-n, de már az egyetem előtt fotóztam hobbiból, akkor még a divatfotózás érdekelt. A színházi fotózás egy véletlennek köszönhetően került az életembe. Egyetem alatt rendszeresen fotóztam koncerteket az A38-on is, és egy alkalommal az ott fellépő Katona József Színház színészeit lefotóztam a Jazztetés című jazz-zenei előadásukban. Amikor otthon válogattam a képeket, és mutattam édesanyámnak, hogy „nézd, mennyi kolléga”, azt ajánlotta, mindenképp küldjem el őket Máté Gábornak, az est rendezőjének. Máténak tetszettek a képek, és rögtön el is hívott, hogy készítsek fotókat a legújabb előadásáról, A hős és a csokoládékatonáról, és mivel az is tetszett neki, maradtam a Katonánál, elkezdve színházfotós pályafutásomat, ami még mindig tart.”

“11 év alatt annyi kulisszatitok gyűlt össze, amit meg sem próbálok itt felsorolni. A legtöbbet a Vígszínháznak, a Katonának és a Radnótinak fotózok – mindnek megvan a saját egyénisége, azokat finoman ki lehet emelni. Általában az olvasópróbán találkozom először a darabbal, majd egy-két próba alkalmával látom részleteiben, de sokszor még egy próbanézés becsúszik a fő fotózás előtt. A premierhéten szinte mindig minimum kétszer fotózom, amiből az egyik alkalommal csak egyedül vagyok az előadással, ez a leglényegesebb. Itt készül a végső képek kilencven százaléka. Jó trükk, hogy pár nyújtó és bemelegítő gyakorlatot végzek előadás előtt, és hogy mindig viszek be vizet magammal. Hosszabb vagy dinamikusabb előadások esetén párducként kell egy-egy jó képhez ugrani – ha akkor áll be az ember dereka, nem lesz meg a fotó. Az is elengedhetetlen, hogy évek alatt megismerkedsz a színházi emberekkel és a szakmájukkal, ami olykor még életmentő is lehet: hasznos tisztában lenni azzal, hogy mit csinál egy díszítő már öt perce a sarokban, kezében egy pirotechnikai eszközzel” – árulta el a fotóművész.

Arról is beszélt, hogy látja, mi a színházi fotó funkciója: “Sokszor kérdezik, hogy riportfotónak számít-e, és mindig azt válaszolom, hogy igen, alapvetően az, de ugyanakkor erősen PR-fotó is. Mégis nagyon fontos funkciója a dokumentálás, mert évek, évtizedek múlva már csak videó és fotó marad egy előadásról, és egy videón feltehetőleg nehezebben fogjuk látni a díszlet részleteit vagy egy ruha pontos kivitelezését, míg fényképen kivehetőek lehetnek a legapróbb finomságok is. A fotóimmal mindig arra törekszem, hogy a szemlélő számára az előadásról egy kerek egészet mutassak meg a saját érzelmeimmel és gondolataimmal átszőve. Olyan pillanatokat, szituációkat, tekinteteket vadászok, amit akár a néző magátol észre sem venne, viszont a képek segítségével más aspektusból is beleélheti magát az előadásba.”

A teljes interjú itt olvasható.