Dömötör András Berlinben, Münchenben, Hannoverben, Bécsben és Grazban rendez, sokáig a berlini Gorkij Színház munkatársa volt. Különösen vonzódik a német nyelvhez és kultúrához. Inspirálja a németországi kortárs, a nemzetközi, kulturális pezsgés. A PRAE.HU kérdezte.

A teljes interjú ITT érhető el

Arról szólva, hogyan került a német nyelvterület vonzásába, Dömötör András elmondta: „A kötődés sokszoros. Thalheimer Liliom-rendezésének 2003-as budapesti vendégjátékán azt éreztem, engem az ehhez hasonló színház érdekel. Ami szintén nem előzmény nélküli, mert addigra itthon Kovalik Balázs és Schilling Árpád előadásai jelentettek valamiféle orientációt. Aztán 2007-ben elmentem egy ösztöndíjjal Berlinbe a Schaubühnére. Később értettem meg, hogy mélyebben is van valami bennem, ami a családom történetéből következik, ahol volt egy erős német hatás. (…) Sokat elárul, hogy az utóbbi időben Olaszországban és Csehországban is lett volna módom dolgozni, de ezeket nem vállaltam el, mert nem beszélem a nyelvet, nem ismerem a közeget. A németországi, pontosabban a német nyelvterületen lévő munkáim egy tanulási folyamatot is jelentenek: elsősorban a kíváncsiság vitt oda, aztán egyre több feladatom lett – és közben sok mindent újra kellett gondolnom. Nemcsak a színházi nyelvről, formákról, de például a színházi szocializációról is, hogy miként érdemes kommunikálni rendező–színész, színész–színész, iskolai helyzetekben tanár–hallgató viszonylatában. Érdekes azt megélni, hogy mindez közelebb vitt magamhoz mint alkotó emberhez. Úgy szoktam megfogalmazni, hogy így lettem független magyar színházrendező, persze a magyarságom csak része annak, aki vagyok.”

Arról szólva, jobb-e külföldön alkotni, kifejtette: „Németország és Magyarország művészei között nem a szándék és a tehetség szintjén vannak különbségek, hanem teljesen mások az adottságok, más a történelmi helyzet. (…) Ha általánosságban beszélek a magyar színházi közegről, az olyan lehet, mintha azokat is kritizálnám, akiktől én is sokat kaptam, akikkel dolgoztam, akiket szeretek, és tudom, hogy éppen ők azok, akik iszonyatosan küzdenek azért, hogy a magyar kultúra létezzen. Próbálom a helyzetet mélyebben értelmezni, és azt látom, hogy a történelmi kontextusban, a magyar társadalomban és a földrajzi, gazdasági adottságokban gyökerezik valami probléma, ami miatt innen rengeteg tehetség elmenekült. Ez mindig is így volt. Ha maradt, akkor konfrontálódott a saját közegével, és épp ez a konfrontáció lett alkotásainak az alaptémája. A negativitás kerül elő újra és újra, keményebben vagy iróniával. De én ma már azt érzem, hogy ez kevés, pontosabban rengeteg téma, kérdés van, amivel inspirálóbb foglalkozni. Ugyanakkor ez egy csapda is, hiszen a magyar szellemi közérzet olyan pokolian nyomasztó, hogy tökéletesen értem azt, hogy nem lehet függetlennek maradni benne” – fejtette ki az alkotó.

Azt is hozzátette, hisz a színház politikai szerepében, de ha ez egy egydimenziós utalgatásként jelenik meg egy klasszikuson keresztül a rossz rendszerre, akkor menekül: „Az az érdekes, ha progresszív, sokféle, néha akár újszerű politikai, társadalmi kérdések jelenhetnek meg a színpadon. Németországban ilyen szempontból érzek óriási szabadságot, tematikailag, formailag hatalmas a mozgástér, aminek ráadásul nyitott a piaca. Ez a közeg egyenrangú, kíváncsi és támogató, nem arra nevel, hogy a simulékonyság vagy a harciasság visz előre. Belőlem ez a kettő hiányzott mindig is, az utóbbit itthon igazi vereségként éltem meg” – árulta el Dömötör András, aki arról számolt be, szeretné, ha egyszer egy platformon összegződne, amit csinál.

A teljes interjú ITT érhető el.