A budapesti Katona József Színház április végén bemutatott Mefisztóland című előadása színház a színházban. A színlapon írottak szerint az Elnök és az Aorta semmibe véve a Nyolcak tanácsát új igazgatót akar a társulat élére, mondván: legyen a színjátszás végre egészséges és derűs, ne szolgálja a nemzetközi jakobinus erők luciferi esztétikáját. A helyzet, a mondatok ismerősek a mai „Hungarolandban”, jóllehet a darab egy elképzelt európai országban játszódik. A magyar szövegváltozat kifejezetten a Katona számára készült, új történetszálakkal és karakterekkel alakították a társulat színészeire. Dömötör András társíró-rendezővel a 24.hu beszélgetett.

A teljes interjú itt olvasható.

Hosszú évekig főleg német nyelvterületen, Németországban, Ausztriában és Svájcban dolgozott, itthon csak ritkán. 2018-ban, amikor a Second life-ot rendezte az Orlai Produkció felkérésére, egy interjúban azt mondta, az ön second life-ja az, hogy magyar rendező, aki boldog az itthoni helyzetétől, 2020-ban pedig, szintén egy interjúban úgy fogalmazott: nagyon észnél kell lennie, nehogy eltávolodjon Magyarországtól. A kérdésre, hol tart most, Dömötör András elárulta:

„2014 körül kezdődött el valami velem a német színházi világban, először kisebb munkákkal, aztán 2016-ra kialakult egy olyan helyzet, hogy már sokfelé hívtak. Az ezt követő években, amikor már annyi munkám volt, hogy el sem tudtam mindet vállalni, végig kellett gondolnom, hova tartozom, melyik országban vagy városban, milyen módon és célokkal dolgozom. Igazából akkor éreztem meg azt, hogy nem akarok elszakadni Magyarországtól, amikor ennek a lehetősége világosan előttem állt. Továbbra is úgy gondolom, hogy itthon is dolgom van.”

Azt is hozzátette: „Abban a folyamatban, amikor az ember elvágyódik, mert nem érzi jól magát, vagy csak egyszerűen kalandot keres, hirtelen háttérbe szorul, hogy hol van a hazája, amikor pedig már ott van, ahol lenni akart, hiányokat is megél, és elkezd ragaszkodni azokhoz a dolgokhoz, amiket hátrahagyott. A hiányban érti meg igazán, mit jelent ez a kötelék. A nemzetközi közegben minden más árnyalatot kapott. A nagy berlini identitásjátékból sokat tanultam, teljesen más szemszögből láttam rá a saját élettörténetemre. Egy olyan városról beszélünk, ahol a legtöbben nem őslakosok, és a teljes világ felvonul.

Ott, Magyarországtól távol jelentést kapott az, hogy magyar vagyok, pontosabban, hogy ez mit jelent, inkább talán kelet-közép európai identitásként írnám le, megerősödött bennem, hogy nagyon fontos a családom, a barátok és a baráti körtől nem elválasztható szakmai közegem, és persze az, hogy itthon is tudjak dolgozni, mert szükségét érzem, hogy itt is elmondjak dolgokat. Nagyon körültekintőnek kellett lennem, hogyha évente, kétévente dolgozom Magyarországon, akkor az erős nyomot hagyjon. Nem akartam eltűnni” – fejtette ki a rendező.

A Mefisztóland kapcsán úgy nyilatkozott: „A Katonához sokéves viszony fűz, ez néha fellazult, de kapcsolatban voltunk Máté Gáborral, és hívott rendezni. Elkezdtünk darabot keresni. Az evidens volt, hogy kortárs darab legyen, alapvetően ilyenekkel szoktam dolgozni, de ezek közül a legtöbb kevésszereplős, azok is, amiket ajánlottam, miközben az volt a cél, hogy a társulat nagy számban szerepeljen az előadásban. Első körben fel sem merült a Mefisztóland, amit a berlini Maxim Gorki Színházban öten játszottak, aztán arra gondoltunk, hogyha átírnánk a darabot, nagyon jól rá lehetne osztani a szerepeket a társulatra.”

A felvetésre, miszerint a Katona egész társulatára jellemző, hogy nem csupán hagyja, hanem pártolja is a rendezők, a színészek kísérletezését, Dömötör András elmondta:

„Óriási probléma, hogy nincs mindenhol így. Hatásvadász mondatnak hangzik, de igaz: a művészetnek csak akkor van értelme, ha szabad.
Másként a lényege szűnik meg. A művészet az a terep, ahol az ember gyakorolni tudja a játékosságát, a gondolat szabadságát, kísérletezhet. Ez a szerepe a társadalmi berendezkedésben. Kicsit olyan, mint a király mellett a bolondé, aki teljesen szabadon reflektál a történésekre, frissességet hoz, más nézőpontot mutat. Az erős társadalmakban, amelyekben mindenkinek megvan a helye, az orvosoknak, a tanároknak, a banki szektornak és így tovább, nem korlátozzák az ember mélyéből fakadó alkotást. A magyar politikai rendszer azzal bukik le, hogy fékezi a művészi szabadságot, egy jól működő demokrácia ugyanis elbír bármilyen ellenvéleményt, kritikát. A propagandisztikus művészet azért értéktelen és élvezhetetlen, mert olyan irányba gravitál, ahol a lényege vész el. Ezek műalkotáshoz hasonló termékek, de a művészethez nincs közük.”