Dömötör András színész, rendezőt a Mefisztóland bemutatója kapcsán kérdezte a Magyar Narancs a nemzeti maszlagot hirdető színházi kisiparosokról, a dühös hazafiságról, a megalkuvás árnyalatairól.

A teljes interjú a Magyar Narancsban olvasható.
Magyar Narancs 2024.05.09 – 40,41. oldal

A Mefisztóland erősen reflektál a magyar kulturális élet eseményeire. A darabot elsőként Berlinben mutatták be, a Maxim Gorki Theater-ben:
„A téma a szélsőjobbnak a kulturális szférában növekvő veszélyessége volt, ugyanis Németországban már akkor megjelent ez a probléma, bár még nem ültek a Bundestagban. Amint bekerültek a parlamentbe, ugyanazt kezdték el, mint amit Magyarországon a kormány képvisel. Mivel itthon ez már megtörtént, a magyarországi élményeket dolgoztuk fel.”

A kérdésre, fontosnak tartja-e, hogy legyenek politikus és szókimondó előadások, kifejtette:
„Persze, de szerintem ez nem döntés kérdése. Ha nem egy ilyen történelmi pillanatban lennénk, akkor én sem ezzel foglalkoznék. Sokkal szívesebben gondolkodnék Rilke életművéről, vagy fedeznék fel középkori misztériumjátékokat, de mivel egy ennyire állatias, hazug, szélsőjobboldali massza folyik keresztül Európán – és Magyarország nyakig ül ebben -, felzaklat, ami történik, és ez jön ki belőlem. Az foglalkoztat, ami elér, és ez ér el. Innentől nincs más választásom. Beszélgettem egy barátommal, aki hosszan külföldön élt, aztán hazajött, és most megint elmegy, részben politikai okokból. Azt mondta, hogy például a Magyar Péter-jelenséget kintről úgy tudja nézni, mint egy szappanoperát. Ez nekem nem megy. Akkor sem, ha hosszan kint vagyok. Én is megtehettem volna, hogy letelepedek kint, lett volna munkám, lehetőségem, kapcsolati hálóm, de pont ebben érzem magam hazafinak, hogy dühít, ami itthon történik, látom, mi lesz azokkal az emberekkel, akiket szeretek, látom, milyen végtelen szemétségek történnek. A gazdasághoz például nem értek, nem mondanék ítéleteket, de azt biztosan tudom – mert ott tanultam, tanítottam, dolgoztam tíz éven át -, hogy az SZFE hogyan működött, és pontosan tudom, hogy ami ott történt, az nettó igazságtalanság. Ugyanez történik a magyar kulturális szférával” – nyilatkozta az alkotó.

Arról is beszélt, mennyire érzi úgy, hogy belekényszerítenék egy agresszív kommunikációs stílusba:
„Engem nem, és a megosztottságba sem. Dolgozom például a Magyar Állami Operaházban is, és Ókováccsal kifejezetten kerek beszélgetéseink voltak. Szerintem ő igenis képvisel értékeket, és ezt például a baloldaliak nem veszik észre. Azt hiszem, hogy középen, az értékek és szakmaiság mentén el kell kezdeni beszélnünk egymással. Vidnyánszkyt például nem ilyennek tartom, ő rengeteg kárt okozott.”

A felvetésre, miszerint a Mefisztóland egy-két momentuma arra utal, ahogyan Vidnyánszky Attila rátenyerelt a magyar kulturális életre, elmondta:
„Miért készülne 2016-ban Berlinben Vidnyánszky Attiláról egy darab? Ráadásul soha nem tartottam őt jelentős színházrendezőnek. (…) Mi egy jelenséget mutatunk meg, egyébként is inkább érzem azt, hogy a NER-es kultúrelit a giccset, a szórakoztatást hajkurássza, és csak mellesleg a nemzeti gondolatokat. Az, hogy a darabbéli igazgató-főrendező, akit Máté Gábor játszik, egy szörnyeteg, és hogy egy csomó mindenről Vidnyánszky jut eszébe a nézőnek, arról Vidnyánszky tehet. Máté Gábor szerepe az esszenciája ennek a fajta színházi gondolkodásnak – ilyen értelemben nyomokban Vidnyánszky Attilát tartalmazhat -, de ez nem ő, hanem a jelenség, amelynek ő csak az egyik arca.”

Azt is hozzátette: „A hazugság dühít. Magyarországon nem szakmai teljesítmények alapján történnek a kinevezések, fontosabb a helyezkedés, az opportunizmus, a korrupció, az önfeladás. (…) Sok tehetséges emberen látom, hogy nem jutnak munkához, talán éppen azért, mert nincs kedvük meghajlítani a gerincüket.”

A teljes interjú a Magyar Narancsban olvasható.
Magyar Narancs 2024.05.09 – 40,41. oldal

Szerző: Zeck Julianna