Alábbiakban Dragomán György üzenetét olvashatják, melyet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház felkérésére írt, a magyar dráma napjára.

Alig múltam tizennégy, mentünk felfele a sötét Bolyai utcán apámmal. Reszkettem, rázott a hideg, úgy, mintha lázam lett volna, talán volt is, mi van veled, fiam, kérdezte apám, úgy érzem magam, mintha megírtam volna egy nagyon jó novellát, mondtam erre én szerényen, addigi életemben mindössze egyetlenegy novellát írtam nem sokkal korábban, senki se tudott róla, csak egyedül apám, a novella arról szólt, hogy fejbe lőttek egy diktátort, tehetséges vagy, de ne mutasd meg senkinek, bólintott apám, és aztán, amikor jött a Hamlet bemutatója, azt mondta, most már elég nagy vagyok, úgy látja, itt az ideje, hogy elvigyen egy rendes permierre.

A diktátort a darabban nem lelőtték, hanem leszúrták, néztem és nem értettem, hogy kerülhetett ez egyáltalán színpadra, hogy engedhette meg a hatalom, hogy ezt mi végignézhessük és utána vörösre tapsolhassuk a tenyerünket, életemben először tapsoltam azért, mert tapsolni akartam, nem félelemből, nem udvariasságból, és nem is parancsra, hanem azért, hogy azzal én is részévé válhassak a darabnak, aminek persze már  a legelső pillanattól kezdve része voltam ott a nézőtéren, ezt a darabot nekem írták, és nekem játszották el, a darab legideálisabb nézője lehettem azon az estén, az úgynevezett ideális páciens, a lehető legjobb pillanatban történt meg velem az, aminek a jó színházban meg kell történnie.

Neked katarzisod van, fiam, állította fel apám a diagnózist, persze nem tudtam, mi az, de nem mertem megkérdezni, mentünk a sötét utcán, hazafele, a Tudor negyed felé, ahol akkor már jóideje becsomagolt dobozok között éltünk némileg örkényi módon, és a két kivándorlás-specialista mesterember, Jánoska és Lajoska már napok óta azzal volt elfoglalva, hogy visszaragassza a kopott régi bútorainkra a furnért arra az esetre, ha mégis magunkkal vihetnénk majd őket, ha majd egyszer megjön az útelvél, amit már majdnem két éve vártunk, és akkor persze még nem gondolhattam arra, hogy egyszer, jó húsz évvel később, majd én is beleírom őket egy drámába.

Rég volt, harminchárom éve volt, mégse tudok másról mesélni, ha már az a megtiszteltetés ért, hogy pont Marosvásárhelyre, pont a színházba üzenhetek vissza ezen a szép ünnepnapon, a magyar dráma napján,  rég volt, harminchárom éve volt, de mintha most lett volna, mintha most lenne.

A jó színház, az mindig most van, az áll az időben, és nem azért, mert emlékszünk rá, hanem azért, mert ami színházban történik velünk, az beépül a szervezetünkbe, a katarzis olyan izótóp, aminek egy élethossznál is tovább tart a felezőideje, ott dolgozik a csontvelő mélyén, csak éppen nem rombolja a sejteket, hanem építi, belső erőt ad, tartást, gerincet.

Sokat tanultam azalatt az öt felvonás alatt a világról, még többet a hatalom természetéről, annál is többet az írás és a szavak erejéről, fontos és tartalmas lecke volt, hálás leszek érte, amíg élek.

 2020. szeptember 21.

Forrás: Tompa Miklós Társulat