„Ha nincs, aki vigyázzon rád, magadat kell védened. Én sokszor éreztem így, ezért hát védtem magamat. Egészen addig, amíg ő, a számomra egyetlen és megismételhetetlen rám nem talált. Hároméves voltam, amikor először sebzett meg az élet” – mesélte Drahota Andrea Jászai Mari-díjas magyar színésznő a Képmásnak. Az interjú avagy vallomás most online is olvasható.

Drahota Andrea Veszprémben született, a közeli Perkátáról oda ment be szülni az édesanyja. Édesapja ekkor a Donnál szolgált tiszti rangban a Magyar 2. hadseregben. Később Abaújszántóra költöztek, ahol az apja tanárként dolgozott. Anyja 1953-ban tragikus körülmények között elhunyt. Nevelőanyja matematika–fizika szakos középiskolai tanár volt. A ceglédi Kossuth Lajos Gimnáziumban érettségizett.

A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen tanult ipar szakon 1959–1961 között. A Színház- és Filmművészeti Főiskolát 1965-ben végezte el. 1963 óta szerepel filmekben. Egy évig a szolnoki Szigligeti Színházban játszott (1965–1966). 1966–1991 között a Thália Színház illetve az Arizona Színház tagja volt. 1991–1993 között szabadfoglalkozású színész volt. 1993–2001 között a Nemzeti Színház, illetve a Pesti Magyar Színház színésznőjeként dolgozott. 2001 óta a székesfehérvári Vörösmarty Színház és a Vidám Színpad művésznője volt.

Férje 1964–2005 között Kozák András színész volt, gyermekei: Ágnes, aki színésznőként végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1989-ben, valamint Dénes, aki informatikus lett. Menye Kékkovács Mara színésznő.

Részlet Drahota Andrea vallomásos nyilatkozatából:

„Andris előtt türelmetlen, a végletekig idegeskedő és kissé agresszív ember voltam, de ő mindkét jellemvonást kiirtotta belőlem. Tőle kaptam az egyik legegyszerűbb, de legmeghatározóbb mondatomat: „Várj egy napot. Csak holnapig. Utána visszatérünk rá.” Másnap reggel gondolkodnom kellett, hogy mi volt az, amitől előző nap annyira kikészültem.

Ez egy apró kérés, nem nagy fáradság, hiszen szinte azonnal a nyakunkon a másnap. S ha azt megvárod, megkapod a nyugalom és a megértés ajándékát. András megtanította nekem, hogy türelmesnek és megbocsájtónak kell lenni, amit először az ő kedvéért próbáltam meg, később már belülről jött. Általa könnyebbé, szilárdabbá vált az életem. Magától értetődő volt a létezésem, és többé nem védtem magam, mert az ő karja a biztonságot jelentette számomra.  

A színészetben is a társam volt. Kazimir Károly rendező, színigazgató a Tháliában megajándékozott minket a lehetőséggel, hogy egy Arthur Miller-darabot játsszunk el ketten Andrissal. Meg voltam lőve a szereppel, de rájöttem, úgy tudom megtalálni hozzá a kulcsot, ha Andris ül otthon a karosszékben, én pedig előtte mászkálok, és beszélek a szerepemről. Ez a gyakorlatunk örökre megmaradt. Még azoknál a daraboknál is, amiket Andris maga rendezett. Nem szólt bele, nem instruált a szerepemmel kapcsolatban, hagyta, hogy beszéljek, hogy fokozatosan fejtsem meg, miről is szól az adott szerep, hogyan formálnám meg. 

A bolond Ásvayné volt az egyik kedvenc szerepem, egy zseniális darab, tág határok között mozgó, rendkívül jól megírt szerep. Eszméletlenül jól lehetett játszani. A vígjátékok közelebb álltak hozzám, mint a drámai szerepek, azokból mégis keveset kaptam. 

Nem volt bennem ambíció. A vezetőktől kaptam is ezért néha rendesen. De én úgy gondoltam, nem szükségszerű a törtetés a színészi pályán sem. Az csak mérgez egy bizonyos fokon túl, és irigységet szül. Irigy, rosszindulatú környezetben nem lehet jó színésznek lenni. A színpadon szinte soha nem játszol egyedül, másokkal együtt vagy jelen, aminek megvan a maga szerkezete, dinamikája. Hatással vagyunk egymásra, impulzív jelenlétet kíván a színpad, ahol nem szükséges, hogy mindent magunkra vegyünk. Nem az egész világ szól rólunk, csak alig-alig valami. (…)

Soha nem kellett kérnem vagy elvárnom valamit. Irgalmatlanul jó volt színésznek lenni, mérhetetlenül jó volt a Kozákkal élni, de ennek vége, viszont soha nem szabad elfelejtenem, mennyire szerencsés vagyok, hogy annak a hivatásnak és azzal a valakivel élhettem, akit határtalanul szerettem.”