Drahota Andrea Jászai Mari-díjas színésznő eltemette férjét, a zseniális színészt Kozák Andrást, szüleit, a húgát, s később a 15 esztendős unokáját. Az immár 82 esztendős művész kibírta a fájdalmat, túlélte a saját halálát, s ma már mosolyogni is képes, ha a múltjáról és a tragédiákkal terhelt életéről mesél. A Blikknek nyilatkozott.

„Az energiámra, az élni akarásomra nincs panasz” – mondja Drahota Andrea, aki jelenleg Gyermelyen él egy kertes házban.

„Azt gondoltam, Andrissal a férjemmel együtt öregszünk meg, és nézzük nap mint nap ahogy az általunk ültetett diófa egyszer csak kamaszlegényből igazi férfivá cseperedik. Nos, a 20 éves fa előtt már csak egyedül állok” – teszi hozzá.

A Kossuth- és Jászai Mari-díjas Kozák András ereje teljében, 62 esztendősen, 2005-ben hunyt el. Arról szólva, volt-e bármi előjele a tragédiának, kifejtette:

„Emlékszem arra a napra, április volt, finom, tavaszi illatú április, s Andrissal elmentünk egy közeli tóhoz. Szerettünk oda járni, tele volt halakkal, különös hangulatot árasztott. A férjemnek akkor néhány tuskót kellett levernie, és én azt láttam megdöbbenve, hogy furán mozog. Otthon aztán arra kértem, vizsgáltassa ki magát. Az eredmény látszólag tökéletes volt, semmit sem találtak nála. Csakhogy egy orvos barátunk mégiscsak elvitte magával Andrist a Kútvölgyibe. Soha nem felejtem el, reggel indultak, én ültem ott egy karosszékben, aztán amikor hazaértek, ugyanott vártam rá. Megállt előttem s halkan, de határozottan azt mondta: mindenhol áttétek vannak bennem. Aznap éjfélkor még egymást bátorítottuk, jóllehet mindketten tudtuk, hogy innen már nincs visszaút. De az ember már csak olyan, hogy reménykedik. Föl-le, föl-le, így lelkesedtünk, s így sírtunk. Andris a következő februárban hunyt el agydaganatban. A kórházban csendben aludt el.”

A felvetésre, miszerint nem lehet könnyű ennyi sebet cipelni a lelkében, arról is beszél, hogy fia sikeres informatikus, a lánya most épp külföldön dolgozik, rá is büszke, van három unokája, akiket gyakran lát.

Drahota Andrea a színészetről és a sikerről is beszél, arról, hogy szerette a színház illatát, hangulatát, a legnagyobb rendezőkkel dolgozhatott, és a korszak kiemelkedő színészeivel léphetett fel: „A Thália fontos része volt az életemnek, miként később a Nemzeti is. A pályafutásomat a székesfehérvári Vörösmarty Színházban fejeztem be. Szinte egyik napról a másikra. Egyszer próbára indultam, már innen Gyermelyről, és olyan jeges, havas volt az út, hogy nem mertem tovább menni. Az volt az utolsó jelenet a nagy filmben. (…) Képzelje el, néhány éve elmentem az Operettbe. Leültem, aztán épp húzták fel a nagy bordó függönyt, amikor úgy éreztem, hogy mindjárt elájulok. Könyörögtem, hogy engedjenek ki, szinte menekültem onnan. Soha többé nem mentem színházba.”

A családja megtiltotta, hogy híreket hallgasson: „Van egy 3000 videókazettából álló filmgyűjteményem, olykor inkább ezeket nézem. De amikor kimozdulok, pontosan érzékelem, hogy milyen hangulat van az országban. Szörnyű. És ez rosszabb, mint a magány.”