A kreatív energiáik jelentős százaléka arra megy el, hogy kitalálják, miként létezhessenek tovább, azért dolgoznak, hogy dolgozhassanak – mondja a kortárs táncegyüttest vezető koreográfus a HVG-nek, aki szerint a független társulatokat sújtó drasztikus pénzelvonásokhoz szinte lehetetlen ennyire hirtelen adaptálódni. 

A teljes interjú itt olvasható

Tavasszal elindították a támogató kampányukat, amely mögé számos ismert művész is beállt nagykövetként. A kérdésre, milyen eredménnyel zárult a kezdeményezés, Duda Éva elmondta:

„Nagyon klassz első lépcsőfok volt, szuper volt megérezni a nagyköveteink hozzáállását, beleállását az ügybe. Rengeteg erőt adott, és izgalmas kapcsolódások jöttek létre. (…)

Az állami támogatások tekintetében komoly reformokra volna szükség, a drasztikus pénzelvonáshoz szinte lehetetlen ennyire hirtelen adaptálódni. Az államnak feladata az olyan területeket fenntartani, mint az oktatás, az egészségügy vagy a kultúra – ha ebből kivonja magát, akkor a civilekre még több teher hárul, amit már nehéz tetézni. A társasági adó kivonása a kultúra finanszírozásából óriási űrt hagyott maga után, hiszen hatalmas szüksége lenne rá a területnek (a sportban egyébként a mai napig ott van, sőt emelkedett)” – fejtette ki Duda Éva.

A művész szerint a tao maga volt a mecenatúra, amelynek fontosságáról Csák János miniszter is beszél. Úgy látja,
ezt a támogatási formát szabályozottabban kéne visszaépíteni a rendszerbe.

A társulat stabilitásának érdekében Duda Éváék igyekeznek minél jobban integrálódni a nemzetközi vérkeringésbe. Most azért dolgoznak, hogy dolgozhassanak.

A koreográfus hiányolja a táncszakmán belüli érdekegyeztető fórumokat, és azt is, hogy az érdekképviseleti szervek nem állnak a sarkukra.

Arról szólva, mi az oka a közös kiállás hiányának, úgy vélekedett: +Sokfélék vagyunk, az emberek bizalmatlanok, nehezen állnak össze, és nagyon sok félelem van a levegőben, főként egzisztenciális félelem. Óriási infláció, ingoványos talaj, bizonytalanság. Ha beszélsz, kiteszed magad annak, hogy esetleg olyat mondasz, amivel elvághatod magad. Ezért sokan inkább csendben maradnak, kivárnak, vagy alkut kötnek.
Ha megkérdeztél volna mondjuk tíz éve, nagyon másként képzeltem volna a mostani helyzetünket. Huszonöt éve vagyok a pályán, dolgoztam az ország legjelentősebb színházaiban, óriási sikerű musicaleket, operákat és radikális műveket egyaránt csináltam, többmillió néző láttam a munkáimat. Úgy gondoltam, hogy megbecsült művésze leszek az országnak azokkal az eredményekkel, amiket letettem az asztalra, és nem a társulatom fennmaradása lesz a kérdés a negyvenes éveimben. Totál nonszensz.”