Dunai Tamás gyerekkora óta zenél. Elsőként egy tangóharmonikán tanult meg játszani, amelyet az édesapjától kapott. Többek között erről is mesélt a Kultúra.hu interjújában.
“Nagyon boldog voltam, amikor megkaptam. Ötéves koromtól néha bejártam a mohácsi fúvószenekar próbáira, amelynek apám oszlopos tagja, később pedig a vezetője volt. Érezhette, hogy belőlem is zenész lesz, mert mindig mozogtam a ritmusra. De ahhoz, hogy az öt gyermekét eltartsa, minden hétvégén lakodalmakba kellett mennie játszani; onnan hozott haza kóstolót és némi pénzt, ami a havi fizetéshez képest jó összegnek számított. Ebből futotta tangóharmonikára, ami rengeteg pénzbe került. Életem első pofonját akkor kaptam anyámtól, amikor hétévesen, 1956-ban a zenekar kivonult az utcára, és olyasmiket játszott, amiket abban az időkben nem volt szabad. Én meg az úttesten táncoltam előttük. Anyám nagyon megijedt, és félelmében akkora taslit kevert le nekem, hogy zúgtam, mint a győzelmi zászló” – mesélte Dunai Tamás.
A Színészzenekari időkről szólva felidézte: “Bubik István azt mondta: „Tamás, hallom, tudsz szaxofonozni.” „Klarinétozni tudok, de az majdnem ugyanaz, viszont nincs szaxim”, feleltem. „Nem baj, kérünk kölcsön”, vágta rá. Majd hetekig éjjel-nappal próbáltunk az Ódry Színpadon. LGT- és Beatles-számokból állítottunk össze egy „koktélt.” Eleinte sokan voltunk; mások mellett Mácsai Pál, Mikó István és Gesztesi Károly is csatlakozott, majd ebből egy hét-nyolc fős csapat lett, amely évekig együtt zenélt. Népszerűek voltunk; egyszer a Városmajori Szabadtéri Színpadon a koncert végén a közönség annyira ki akarta fejezni az örömét, hogy a fenekük alatt lévő párnát feldobálták a levegőbe, mert a taps nem volt elég. Ezért a mámorító élményért ingyen is csinálnám, de a megélhetés kényszere sajnos ráveszi az embert, hogy pénzt kérjen.”
A zene kapcsán hitéről is beszélt: “Az énektanárnőm mindig azt mondja: „Tamás, göröngyös lélekkel nem lehet énekelni, ki kell simítani!” Hogy mit is? A tó felületét, hogy a víz tükrében meglássuk a holdat, mint a hinduknál, de lehet az a Teremtő is, akihez egyszer elmegyünk majd. Nincs bennem térítő szándék, de szerintem ő akkor is velünk van, ha nem gondolunk rá. Számomra ő a kilincs, a fogantyú, amivel be lehet lépni az életbe.”
Arról is mesélt, hogy a szintén hívő Mensáros László hatására választotta a színészetet: “1965-ben Mohácson lépett fel A XX. század című előadóestjével. Életre szóló élmény volt, ahogy a Hetedik eklogát elmondta. Épp érettségi előtt álltam, és eldöntöttem, hogy én is ezt akarom csinálni. Jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára, de egy eggyel felettem járó, nagyon tehetségesnek hitt lányt nem vettek fel, így végül meg sem próbálkoztam a felvételivel; a színművészeti helyett Szegeden jártam magyar–francia szakra.”
Az apaságról szólva úgy fogalmazott: “Amikor a gyermekeim picik voltak, sok időt rohangálással töltöttem, hogy a legmegfelelőbb körülményeket teremthessem meg a számukra. A feleségem pedagógus, ő maradt otthon velük. Kevés volt a pénzünk, ezért mindent el kellett vállalnom, hogy cipőt tudjak venni nekik. De akármilyen fáradt voltam, reggelente mindig én vittem őket óvodába; akkor is, ha éjfélkor értem haza. Persze ha játszottam vagy rádiós munkám volt, akkor nem tudtam értük menni. De nem akartam, hogy elveszítsük a kapcsolatot. A nyarak viszont szentek voltak: júniustól szeptemberig együtt volt az egész család. Olyankor nagyon ritkán vállaltam munkát. A filmre ugyanakkor nem tudtam nemet mondani. A színház a pillanat élvezete, de a film marad meg.”