Októberben mutatták be Shelagh Delaney Egy csepp méz c. drámáját Valló Péter rendezésében a Radnóti Színházban. A darab Jojával, Mészáros Blankával és Geofjával, Porogi Ádámmal beszélgetett kirekesztettségről, iskolai és tinédzserkori mellőzöttségről, szociális hátrányokról, serdülőkori magányról, a művészet gyógyítani képes erejéről és a szeretetre kiéhezettség ordító némaságáról Csatádi Gábor a Pótszékfoglaló.hu oldalon.

Melyikőtök és mikor érezte már kirekesztve magát?

Ádám: Kisgyerekként nagyon idegenül éreztem magam az óvodában és az általános iskolában is. Próbáltam úgy viselkedni, hogy ezt ne vegyék észre a többiek.

Blanka: Érdekes, hogy az óvodát említetted, az első, meghatározó élményem nekem is onnan van: nagyon kevés hajam volt gyermekként, ezért édesapámék nagyon sokáig tövig nyírták a hajamat, hogy erősödjön. Ráadásul még kancsalnak is születtem, ezért szemüveget is kellett hordanom. Mondanom sem kell, hogy a tejszínű keret nem volt túl szexi, nem is nézhettem ki valami jól… Nyüzüge voltam, kötött, kisfiús alkatom volt mindig, ezért nem tudtam eldönteni – és ebből eredt a kirekesztettség érzése -, hogy én most akkor a lányokhoz tartozom vagy a fiúkhoz? Inkább a fiúkkal bandáztam, és a bátyám is kiképzett az életre, hogy álljam az ütéseket. (…) nem találtam a helyemet, emiatt mindig vágytam másokhoz tartozni. Nekem nem volt bandám az egész gimi alatt, nem voltam sosem a társaság központja, falkavezér – mindig csapódtam valakikhez.

Jól érzem, mintha az Egy csepp méz is ebből az alapszituációból, ebből a “nem is tudom, hova tartozom, nem is tudom, hova, kihez csapódjam”- ból építkezne?

Blanka: Az én karakteremnek, Jonak van egy deficitje, ami abból ered, hogy nagyon keveset tud az apjáról, nem is igazán ejtenek róla szót a darabban. Ez a lány sosem családban nőtt fel, csupán mindig volt valamilyen férfi az anyja életében, mert az anyjának, Helennek fontosabbak voltak a férfiak, mint a gyereke, vagy az volt épp fontos neki, hogy ő maga érezze magát jól! Jo csak úgy felnövekedett mellette mindig kiszolgáltatva az anyja munkahelyei életének, a szerelmi viszonyainak, érzelmi csalódásainak, az alkoholizmusának. Ráadásul Jo nehéz sorsú, szó sincsen arról, hogy legalább valami tehetős iskolába járna, őt egyre csak lejjebb nyomja ez a napról napra élés, ez a bizonytalanság. A mi olvasatunkban Jo – az anyjához képest – mind öltözködésében, mind kommunikációjában visszahúzódóbb, zárkózottabb valaki. És akkor egyszer csak jön ez a fiú, Geof, akivel először képes emberi, egyenrangú, bensőséges kapcsolatot kialakítani, amelyben akár képesek lehetnének együttműködni, érzelmileg a kiteljesedés, a stabilitás útján elindulni…

Geof szenvedhet attól, hogy sem ő magát, sem pedig őt mások nem kezelik a helyén?

Ádám: Ő is keresi a helyét. Egy meleg fiú, ez az akkori Angliában, az ’50-es években büntetendő volt. Adott a rossz szociális helyzetű külvárosi környezet, ahol az ott élők szívesen rúgnak abba, aki még náluk is elesettebb, nyomorultabb, vagy legalábbis más, mint a többség. Ha belém rúgnak, én is rúgok egyet a másikba felfogás – sosem megy ki a divatból, és ebben Blanka darabbéli édesanyja, Helen nagy mester. De Geof keresi a helyét: egyetemre jár, a művészettörténet érdekli,  olyan valaki, aki belül erős, és nem adja fel. Viszont nagyon magányos, ezért is tudnak egymásra találni Joval. Csak mivel Geof meleg, ezért egymásra találásuk nem lehet teljes, és hosszútávon mindkettejük útja másfelé tart.

Blanka: …és milyen érdekes, hogy pont a művészet az, amiben ez a két, perifériára sodródott, mellőzött, megtűrt ember egy húron kezd el rezegni, a művészetén, amely ha igazi, akkor az extravaganciájával maga is elkülönül már a létezésével is a környezetétől.

Ádám: Jo fantasztikusan rajzol. Talán azért is a művészet irányába indul, mert ott egy másik valóságot lehet létrehozni, amely nem olyan, mint ez.

A kimondani tudás bátorsága számít-e ma, és ha igen, mennyit?

Blanka: Amit kimondunk, amiről beszélünk, az már létezik, nincsen elfojtva, ami esetleg egyszer csak föl- vagy kifakadhatna. Ha ez sikerül, akkor valószínűleg elindulhatunk a gyógyulás útján, hiszen a mély sebekre gyógyulást kell találni.

Ádám: Persze, számít, mindig is számított. Régebben gyónni jártak az emberek. Ma már inkább a pszichológus a  divat. De színház még mindig van. Az a feladatunk, hogy ezeket az embereket szeretettel, együttérzéssel ábrázoljuk. Mert akkor esetleg rá tud látni a néző akár a saját életére, akár a saját viselkedésére. Arra, ahogyan ő ebben a társadalomban létezik.

Blanka: Nagyon sok mindenre tud ez a darab “tanítani”: túlélésre, kitartani tudásra és szeretetre. Mert ebben az előadásban nagyon sok szeretet van! Annak ellenére, hogy a szeretlek szót azt nem tudják kimondani ebben a darabban. Mégis ott lüktet a mélyén az ősi összetartozás élménye: a szeretet keresése, a szeretetre való vágyakozás.

A teljes interjú itt olvasható.