Idén Ecsedi Erzsébet, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház örökös tagja kapta a Színházi Kritikusok Céhének életműdíját. A két határon túli díjazott (Senkálszky Endre és Csíky András) mellett ő az első olyan magyarországi művész, aki egy vidéki színházakban végigjátszott pálya elismeréseként kapja meg a díjat. A Tisza mellől Budapestre, majd onnan az ország másik végébe vezető életpályájáról beszélgetett a díjazottal Turbuly Lilla a Szinhaz.net oldalán. Lapszemle.

A teljes interjú itt, a megújult Szinhaz.net-en olvasható.

Amikor Babarczy Lászlóval a Köztársaságot, Szálinger Balázs drámáját próbálták, amiben a dadát játszotta, Babarczy csak annyit mondott neki, hogy „erről nem beszélünk, ugyanis tudja”. A kérdésre, honnan van ez a tudás benne, Ecsedi Erzsébet elmondta:

„Elsősorban ösztönös színésznőnek tartom magam. Úgy érzem, ismerem az embereket, ránézek valakire, és valahogy látom, hogy milyen ember. Ebből az emberismeretből tudok építkezni: ismerősökből, utcán, piacon látott karakterekből. Ha kapok egy szerepet, olvasgatom, és jó esetben megszületik bennem. Van persze, hogy kell hozzá valami külső segítség is. Például amikor Münznét játszottam a Szent Péter esernyőjében, kérdezgettem a zsidó barátaimat a hagyományokról, szokásokról, de nagyon sokat segített az is, amikor megtaláltam a hozzá illő kendő- és hajviseletet. (Hozzáteszem, egyébként is nagyon szeretek a turkálókban jelmeznek valót keresgélni, a rendezéseimhez legtöbbször így szedtem össze a jelmezeket.) Visszatérve a szerepformáláshoz: jó, ha a rendező hagyja, hogy megérjen bennem a szerep, ha nem erőltet rám olyasmit, ami idegen tőlem, a színészi alkatomtól. Ezért is szeretek színész rendezőkkel dolgozni. Nagy öröm volt például Funtek Frigyessel próbálni, aki az Augusztus Oklahomábant rendezte, ez is fontos állomása volt a pályámnak.”

Az utóbbi években Celldömölk mellett többfelé is kimozdult Egerszegről. Erről így mesélt:
„Mióta nyugdíjas lettem, két hátizsákot is elkoptattam. Öröm, hogy Bagó Bertalan többször hívott Székesfehérvárra, most pedig játszom a szombathelyi Candide-ban, Pesten pedig, a 6SZÍN-ben, A hosszú élet titkában. Rényi Ádám még arról a bizonyos POSZT-ról emlékezett rám, ezért keresett meg. Ebben a mozaikokból építkező előadásban sok, nagyon különböző karaktert formálhatok meg.”

A felvetésre, miszerint a pesti vendégjáték pedig újabb „de hol is volt eddig Ecsedi Erzsébet?” típusú cikkeket hozott, úgy reagált:
„Annak idején Vörös Róbert azt jósolta nekem, hogy időskoromban kerülök majd a helyemre, úgy látszik, igaza volt. Szeretek kimozdulni, mindig valami újat kipróbálni.”

Arról szólva, mi tartja A Hevesi Sándor Színházban, a színházi fősodortól oly távoli Zalában most már harminckét éve, elárulta:
„Azt a fajta nyugalmat találtam meg itt, amit sehol máshol nem tapasztaltam. A Tiszát szerettem, de az Alföld nem az én világom, ahogy Budapest sem. A hegyeket félelmetesnek látom, de ezek a dombok annyira emberközeliek. Itt van a kertem, és ami a legfontosabb: itt született a lányom, aki szintén hazatért az egyetem után. Én már maradok – legfeljebb még elkoptatok egy-két hátizsákot, ha távolabb kínálkozik egy-egy jó szerep.”