„Ivánka Csaba elsősorban színész volt, színpadi ember, mégis, aki a fiatalon, súlyos betegségben meghalt alkotóra gondol, elsőként átlagon felüli kreativitását, univerzális alkotói egyéniségét emeli ki, affinitását a színházcsinálás egészéhez. És az emberségét, a figyelmét mások iránt, az időt, amit ő nemcsak az elmélyült, alapos munkára, de barátai megértésére szánt, és amitől teljesebbé vált színpadi karaktereinek megformálása” – írja az Origo. Szilléry Éva emlékezett a nagyszerű alkotóra.

Voltaire naiv hőse, Candide kalandjai során megérti, hogy a világ abszurd, az ember pedig alapvetően önző és kegyetlen. Ivánka Csaba kétszer kapta meg ezt a szerepet: egyszer prózai, majd zenés változatban. Az egyik kritika utóbbiról így írt:

„…A címszereplő Ivánka Csaba. A fiatal művész kivételes intelligenciával talál olyan magatartást, amely nem egyszerűen a szerencsétlen flótást, nem a bájos pórul jártat, hanem a meghurcolt emberséget fejezi ki, filozofikus-vígjátéki modorban. Játéka a rendezés értékét is emeli – ebben van jelen leginkább és leginkább színházi módon a remekmű.”

Egy másik így emlékszik: „Telitalálat volt, egész lényéből valami ártatlan tisztaság áradt.”

Alkatilag ilyen volt ő, bár – kiváló színészként – ennek ellenpólusait is tökéletesen megjelenítette a színpadon.

„Nem sokkal azelőtt Lucifert játszotta a Tragédiában. Mi, akik aggódtunk érte, csak jóval később értettük meg, hogy mi minden járt akkor a fejében. Hogy ő nem meghátrált, hanem előbbre lépett…” – mondja a pályatárs és barát, Papp Zoltán egy emlékműsorban.

A musical rendezője Kerényi Imre a legemlékezetesebb közös munkájukként emlékezik Candide-ra, amelynek Leonard Bernstein írta a zenéjét. „Roppant igényes zene volt, és ő ebben az előadásban elénekelte és eljátszotta a címszerepet, ami egy magas tenor szerep volt egyrészt, másrészt pedig a világirodalom egyik legérdekesebb figurája, a naiv, ifjú hős, aki viszontagságos utazásai során keresi, kutatja az élet értelmét. (…)
Nagyon komolyan vette a zenét, és nagy becsvágy volt benne, hogy ezt a zeneileg nagyon nehéz munkát szakmailag jól abszolválja.

Úgy tudom, hogy több énektanárhoz is elment, és az életmódját is megváltoztatta, mert komoly fizikai erőnlétre is szükség volt, hogy egyáltalán végig tudja énekelni ezt a hatalmas
szerepet. Ugyanis operai szintű együttesek, áriák, duettek, tercettek voltak ebben a zenés
színházi változatban. (…) Új arca jelent meg az ő színészetének, egy zenés színész arca, valami nagyon kellemes, kedves mágiával…

…Szerintem ez Csabának is egy személyiségjegye volt, tehát nagyon természetesen csúszott össze a személyisége, s az általa ábrázolt alak filozófiája és az ő színészi eszköztára” – emlékezett Kerényi, Kisfaludy András: Neurock, Ivánka Csaba emlékének című dokumentumfilmjének forgatásán.

Ivánka Csabát hosszú betegség után, fiatalon érte a halál, de a betegség sem állította meg a munkában, noha akkortájt színpadra nem léphetett, folyamatosan rendezett.

Élt egy vicc a kollégák között, állítólag még Vallai Péter találta ki: „a színpadi lassúság mértéke, egy Ivánka.” A színész ugyanis lassan és megfontoltan építette fel szerepeit. De nem csak a szerepformálással töltött el sok időt. Amikor felkérték egy szerepre, soha nem válaszolt azonnal, volt, hogy napokra eltűnt mérlegelni, hogy vajon hiteles tud-e lenni benne – írja Szilléry Éva.