Az alábbiakban Kiss István, a kaposvári színház kelléktárvezetője emlékezik Törőcsik Marira, a Nemzet Színészére.

BÚCSÚ TÖRŐCSIK MARIKÁTÓL

„Igen, ez a nap is eljött. Aztán egy darabig csönd.

Este megérkezett Mari néni a próbára, és meglátta a terített asztalt. Hát ez meg mi a rossebb? Tudod, hogy gyűlölök enni, Anatolij. Azt szeretem a legjobban, amikor csak ülünk 4 széken, és mondjuk a szöveget.

PÁR NAP MÚLVA, amikor már a próbateremből lemerészkedtek a még mindig titkos, intim próbáikkal a színpadra, (azt hiszem szombat délelőtt volt), följött hozzám a segédrendező a kelléktárba, és mosolygott.

Te Pista! Kéne keresni valakit a városban, aki tud ehető kalapot csinálni. Gondoltam nem égetem megint magam ilyen hülye kérésekkel. Ennél már csak az volt szörnyűbb számomra, amikor könyvtárakat jártam, hogy kéne nekem 8 méter könyv. Mert annyi fért rá a díszletben lévő könyvespolcokra. Addig tébláboltam, addig mászkáltam, míg a szemem elé került egy kifordult cintányér. Már csak egy edényke kéne a tetejére, gondoltam, és mivel elég gyakran van sütnivalóm a kelléktárban, nevezetesen palacsintatészta, most is kevertem egy sűrűt. Letettem a rezsót a földre, rá az olajozott cintányér, közepén az edénykével, és alágyújtottam. (Semmi füst, dehogy!) Csak a szétszedésnél voltak kisebb nagyobb sérülések, de azt szép lassan befoltoztam ecsetre kent tésztácskával. Türelemjáték. Másfél óra gubbasztás után végre a kezemben tarthattam a művemet.

SIKERÜLT! Följött szünetben a tolmács, de megígértettem vele, hogy nem mondja el senkinek, amit látott. Dehogy. 2 perc múlva, már ott magasodott fölöttem a nagy Vasziljev. És nézett. Csodálkozva. Tán ő maga sem hitt ebben az ehető kalap dologban. Megdicsért, és megkért, hogy addig ne mutassuk senkinek, míg este nem jön be a Mari. Úgy es lött.

Próbakezdés után, megszólalt az úr hangja az éterből. Kisspista, hozd le a kalapot a színpadra! Betettem egy kalapdobozba, és izgatottan siettem lefelé. Az első sorban ült a Marika, és nézett rám: mi a fenét hoztam neki.

Vasziljev leemelte a doboz fedelét, és odaemelte elé az alját. Vettünk magának egy kalapot, próbálja föl!

Nézett furcsán, hogy mi a franc ez, de rendezőkben hívő alázatos színésznőként föltette a fejére.

Jól áll, most vegye le! Levette.

Most harapjon bele! Mi a franc ez, tört elő abból a törékeny nőből az erőteljes kérdés.

Erre Vasziljev kivette a kezéből, és beleharapott a kalapba.

Én a háta mögött mosolyogtam magamban, és látom, amint összeköti a palacsintakalapot a készítőjével, majd megszólal. Ügyes a krapek. Köszönöm. Hát kellhet (ett,) nekem ennél több?”

Rohadt múlt idő!

DE MOST INKÁBB NEM MOSOLYGOK.

Azt kívánom, legyenek odafönn Thonett székek, üljetek rá régi játszótársaitokkal, és csak nyomjátok. Nyomjátok a szöveget!”