gate_Bannergate_Banner
Földes EszterMagyar SzínházSára SándorKosik Anita
  • facebook
  • instagram
  • 2022. december 2., péntek
    banner_bigBanner4

    Egy beugrás igaz története – Interjú Grisnik Petrával

    2022. január 19., szerda 06:00

    Az Egy apró kérés nézői január 14-én egy bravúros beugrásnak lehettek tanúi: Grisnik Petrát láthatták Diana szerepében. Ez alkalomból készült interjú a színésznővel.

    Milyen érzésekkel és miért mond egy színész igent egy beugrásra? Mennyi idő van átgondolni a feladatot?

    Azt hiszem, erre senki nincs soha felkészülve… Vannak telefonhívások, amikről ábrándozik egy színész, de amikor elhangzik, hogy hány napod-órád van egy ilyen helyzetet megoldani, akkor nem biztos, hogy a beugrás-hívást is ezek közé sorolod.

    Először nem is voltam benne biztos, hogy jól hallok, mert előtte éjjel nem sokat aludtam (aznap játszottam 103 nap kihagyás után újra a Verát, a monodrámámat, ilyenkor mindig ez van), és tényleg szürreálisnak hangzott az egész. Persze, hallottam Tibor hangján, hogy komoly és sürgős a helyzet, és tudtam, hogy nincs mit mérlegelni, ez most csakis kollegialitás és merészség kérdése. Bár az utóbbian éppen nem éreztem magam valami acélosnak, de tudtam, hogy ebben a pattanásig feszült vírushelyzetben egészen mást jelent a show must go on – ezt meg kell csinálni, előadásnak lennie kell, és nem csak a többi színész és a háttérdolgozók belefektetett munkája (és persze megélhetése, mert ez is tényező) miatt, hanem mert ezerszer többet jelent most egy megvásárolt színházjegy. Ha a nézők vállalják, hogy maszkban végigülnek két-három órákat, mert szeretnének velünk lenni, akkor nem mondhatjuk le, amíg van egy kicsi esély. Szóval, egyszerűen megkérdeztem Tibort, hogy szerinte meg lehet-e ezt ugrani. Benne abszolút megbízom, ezért miután megerősített, hogy menni fog, simán rávágtam az igent. Talán jobb is, hogy nem gondoltam bele rendesen, mert miután letettük a telefont, azért megnyúlt az arcom… De rájöttem, hogy egyszerre csak egy halálos izgulásba tudok beledögleni, és az mára már megvan, tehát legyek túl a Verán, és majd utána meglátom, mibe is csöppentem. Így is lett, lenyomtam az előadást, hazarohantam, és egész éjjel az Egy apró kérés felvételét néztem, figyeltem Zsuzsit, hogy mit csinál, hová megy, igyekeztem felvenni az előadás tempóját.

    Másnap reggel a csodálatos Kovács Heni asszisztens segítségével 3 órán át próbáltunk és szöveget tanultunk, hogy a pénteki beugrópróbán már nagyjából tudjam, mire számítsak. Este játszottam, utána még tanultam, néztem a felvételt, és próbáltam kialvatlansági világrekordot dönteni. 😀

    Ilyenkor csak felkapja az ember a kolléga jelmezét és kész?

    Az is a hirtelen helyzet hozadéka volt, hogy nem lacafacáztunk sokat a jelmezen. Bevittem néhány saját ruhadarabomat a próbára, hogyha valami nem stimmelne, akkor azokból megoldjuk. Végül nem volt rájuk szükség, mert minden simán passzolt rám, attól eltekintve, hogy azért pár centivel rövidebb volt minden, mint az optimális, de ezen nem izgultam, gondoltam, az csak jól jöhet, ha taktikai combvillantással el tudom terelni a figyelmet, ha valamiben elbizonytalanodom. 😀

    Másképp izgultál január 14-én 6 és 7 óra között, mint általában egy előadás előtt? 

    Össze sem lehet hasonlítani ezt az érzést egy már bepróbált, sőt, bemutatott, sőt, sokszor játszott előadás előtti állapottal. A délelőtti beugrópróbán mindenki végtelenül kedves volt és segítőkész, azért az adott egy nagy adag biztonságérzetet, de aznap elég sok félelem volt bennem. Egy ilyen szituációban hideg fejre és pengeéles koncentrációra van szükség, ami egy pillanatra sem hagyhat alább, nincs lehetőség megpihenni, mert nincs benne a zsigereimben, hogy mikor van idő venni egy sóhajtásnyi levegőt. Állandó készenléti állapotban kell lennem. A hátamon is van szemem, hiszen akkor lépek oda Mátéhoz, amikor Viki elmegy mögöttem, meg kell ennem a tortát, hogy végszóra felpattanhassak, el kell pakolnom a táskám, mire Csabi kimondja, hogy vese… Nem is hinné az ember, mennyi mindenre tud egyszerre gondolni! 😀 Igazából erre összpontosítottam a legjobban: hogy a többieknek ne kelljen a szükségesnél több energiát abba fektetniük, hogy most én vagyok, nem Zsuzsi, akivel egyszerre rezdülnek már, és nekik ne kelljen azon izgulniuk, hogy valami nem hangzik el, nem történik meg, amit ők már beépítettek a szerepeikbe. Ettől szorongtam valamelyest, hogy képes leszek-e ezt megugrani.

    És másképp mentél le a színpadról fél 9 tájt?

    Amikor kimondtam az utolsó mondatomat, és diadalittasan bevágtam magam mögött a díszletajtót, rögtön leültem a földre, és éreztem, hogy minden izmom most tud csak ellazulni, eddig olyan voltam, mint egy őrt álló mongúz. Amíg Csabi és Viki még lekerekítették a történetet, a többiek lábujjhegyen, suttogva ölelgettek a takarásban, és akkor megengedtem magamnak, hogy egy pillanatra büszke legyek: hogy én ezt tényleg megcsináltam, képes voltam rá. Csak akkor jött az jó, fülsiketítő adrenalinfröccs, és akkor már nagyon boldog voltam. 🙂

    Igazán megnyugodni akkor tudtam, amikor a többi színész elmondta, hogy minden rendben volt, és ők is jól érezték magukat. Akkor megittam egy viszkit a pultnál, mint egy cowboy.

    Grisnik Petra a Hogy szeret a másik című előadásban

    Milyen volt kívülről az előadás, amikor nézted, és milyen belülről, játszva? 

    Amikor először néztem az előadást, rögtön megfigyeltem, hogy itt egyszerre lesz szükség eleganciára, energikusságra, humorra, jó ritmusérzékre, és sok-sok egymásra figyelésre. Mivel a történet hétköznapi emberekről szól, akik egy váratlan, de nem elképzelhetetlen szituációban találják magukat, az előadás humorforrása is az, hogy a néző magára ismerhet a karakterekben, ugyanakkor a reakcióik néha a komikusságig túlzóak. A darab is úgy egyensúlyozza a négy szereplőt, hogy egy-egy ponton mindegyiküknek villámsebesen kell megoldania egy felmerülő problémát. És ahogy egy bohózatban lennie kell, semmi nem az, aminek látszik, lelepleződések és kiszámíthatatlan fordulatok követik egymást. Már kívülről nézve is érezhető volt, hogy a nézőtéren ülők nagyon élvezik, hogy ilyen pörgős és szórakoztató a darab, és nyilván a színpadon meghallani a felharsanó nevetést, az az igazi üzemanyag, attól lendületet kaptam én is, és nagyon-nagyon jól éreztem magam.

    Másrészt, ami mindenképp nagy erőssége az előadásnak, hogy igazi csapatmunka: a partnereim igazi játszótársak voltak, ahogy az a nézők számára látható és érezhető is. Hatalmas segítség egy ilyen feszült helyzetben, hogy a többiek igazi odafordulással, és igazi cinkossággal a szemükben vettek be engem is a játékba, és bár minden idegen volt számomra, mégis nagyon otthonosan és biztonságosan éreztem magam köztük.
    Mondjuk az nézőként és színészként is kihívás volt, hogy túléljem Máté „kiborulás” jelenetét, bevallom, hogy a színpadon is fuldokoltam a nevetéstől… De többet nem árulok el erről, ezt látni kell!

    Mi volt életed legdurvább beugrása, és ahhoz képest ez hol áll a listán?

    Eddig csak egy beugrásom volt, hosszú évekkel ezelőtt, még Kaposváron, az Oliver! című musicalben, de az nem volt ennyire váratlan, volt egy egész hét felkészülni. Szerencsére, mert bár ott egy kicsi szerepről volt csak szó, de énekelnem is kellett, nem is beszélve a koreográfiákról. De utólag az is szép emlék, mert nem felejtem el, amikor a kisfiamat alakító tíz év körüli kissrác a próbán nézte, nézte, ahogy küzdök a lépésekkel, majd odajött, és azt mondta: Ne izgulj, te leszel a mamám, ha nem tudod, mit kell csinálni, akkor csak simogasd meg a fejem, vagy valami, majd én táncolok! Na, ettől felkötöttem a gatyámat, nem hagyhattam cserben a kisfiamat. 🙂

    Szóval, akármi is van, a beugrás ad az embernek egy löketet, hogy elhiggye, sokkal többre képes, mint gondolná.

    Forrás: Orlai Produkció

    banner_bigBanner2
    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2022 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram