A Puccini-repertoár egyik legnépszerűbb darabjának bemutatójára került sor szeptemberben az OPERÁ-ban. Ókovács Szilveszter főigazgatót, a Tosca rendezőjét Papp Tímea kérdezte a koncepciójáról az Opera Magazinban.

Épp csak elbúcsúzott az OPERA a Toscától, máris itt az új előadás. Miért fontos, hogy ez a mű repertoáron legyen, ha tetszik: mi a titka?

A Tosca mindenkinek nyújt valamit: egyszerre (ál)történelmi dráma, politikai thriller és szerelmi tragédia. Mindeközben az emberi érzelmek végtelenül színes és végletes spektruma sűrűsödik egy gyakorlatilag háromszereplős kamaradrámába, és olyan sodró lendületű, feszes ütemű cselekményt kapunk, amelynek szituációi, akár a szerelmi szálat, akár a hatalmi pozíció kihasználását tekintem, mindig visszatérő, ezért folyamatosan aktuális témái az emberiség történetének. Az egész azonban mit sem érne Puccini érzelmekben egyedülállóan gazdag, népszerű részletekkel teli muzsikája nélkül, amely a romantika és a verizmus minden erényét és tapasztalatát megrázó erővel sűríti magába. Ezért is remek „belépő” cím a Tosca azoknak, akik felnőtt fejjel ismerkednek az opera műfajával.

Milyen perspektívából közelít a történethez? Miről szól önnek a dráma: a szerelemről, a művészetről vagy a politikai játszmákról? 

Az énekesnő Tosca és friss szerelme, a festőművész Cavaradossi példája megmutatja, hogy művészek, bár fellelkesülve rendre elhiszik, egyedül mégsem tudnak változtatni egy kemény diktatúra hatalmi viszonyain. Törvényszerű, hogy miközben használja mindkettejüket a politikai gépezet, így vagy úgy, de le is darálhatja őket. És ez nem a Mephisto, ez még mindig a Tosca! Ez a mű nem tud vigasztalás vagy iránymutató példa lenni, viszont felkiáltójel igen: arra figyelmeztet, hogy van az a foka a totális elnyomásnak, ahol csak össztársadalmi fokon lehetséges a változás. Jan Palach vagy Bauer Sándor mártíriuma önmagában nem vált ki forradalmat, legfeljebb megdöbbenést – előbbi ráadásul művészpalánta volt. Tosca és Cavaradossi a halál felé menetelnek az első perctől, egyszerűen nincs hihető megoldása az ő ügyüknek, irányítani sem tudják, értelme sincs, ezért a mi produkciónkat semmiképp sem mondanám pesszimistának, csakis reálisnak. Brutálisan reálisnak.

És – talán ezzel összefüggésben – minek látja Tosca halálát: romantikus gesztusnak vagy a szabadsághoz vezető egyetlen útnak?

Tosca nem szabad akar lenni szerintem, hanem boldog. Énekelni szeret és szerelmesnek lenni, keze pedig „gyermekfejek cirógatására termett”. Halálát igyekszem új megközelítésből vizsgálni. Mit jelent a halál egy művész, egy operaénekes számára, aki addigra mindent, ami fontos volt számára, elveszített? Létezik-e egy másfajta „belső” halál a mindannyiunk számára evidens, fizikai megsemmisülésen túl? Ez a halál semmiféle szabadsághoz nem visz el, legfeljebb az emlékek és a ki nem mondható gondolatok szabadságához. De a Tosca és az ’50-es évek példája arra tanít minket, hogy kerüljük el a totális diktatúrát – meg arra is, mi a totalitarizmus: amikor vizsgálat, vád, tárgyalás és ítélet nélkül, kegyelem nélkül minden elkövethető. 

Hogyan lehet ebből az alapvetően kamaradarabból nagyszabású, színes, szélesvásznú előadást létrehozni? Klasszikus vagy modern kiállítású előadást láthat a közönség?

Puccini, és már az alapmű szerzője, Sardou is mintha római bédekkerbe rajzolta volna a Toscát, az egész félóra alatt betekinthető, és nem ritkán döbbenetes ellentétben áll az ősi város napfényes épített szépsége és patinája a mű borzalmaival. Előbb a St. Andrea della Valle templomot, majd a Farnese-palotát a Campo de Fiori tőszomszédságában, végül a vatikáni Angyalvárat szoktuk látni – ez az olvasat ment az Operaházban is 34 éven át –, de „gondolatban” megjárunk egy hangversenyhelyszínt is, tán a római Operát, ahonnan akár Tosca kantátája is szólhatna. Ránk viszont most a nyomasztó ötvenes évek szürke-vörös „útikönyve” lesz igaz: a Regnum Marianum templom, az Andrássy út 60., az Operaház és a Sztálin-szobor talapzata valamiféle másik tengelyre fűzi fel a mi Toscánkat, miközben a videóanyagokon a filmhíradó díszszemléjét nézzük a Hősök teréről, a tengelyek csomópontjáról. Nem szabad elfelejteni, hogy művészet és hatalom összefonódása kapcsán keresve sincs jobb példa, mint a két baloldali párt egyesülése 1948-ban, amelynek helyszíne ugyanúgy az Operaház volt, miként itt tetőzött a Rákosi-korszak is a „főhős” 60. születésnapjával – és a színpadon ott ült nemcsak Nagy Imre, de muszájból az européer Tóth Aladár operaigazgató is, az első sor legszélén pedig Kodály Zoltán, aki a filmhíradó tanúsága szerint nem tapsolt… Alkotótársammal, Lisztopád Krisztinával, aki a teljes látványért felel, nem rekonstruáljuk ezt, de éreztetjük a figurák, épületek és hatalmi jelvények konkrét jelenléte nélkül is a kor fullasztó hangulatát.

A Tosca az egyik legkegyetlenebb opera a repertoáron. Az erőszakot mennyire kell vagy szabad expliciten megmutatni?

Valóban, a Tosca pusztító történet, amelyet a brutális zenére is hajló Puccini helyenként húscafatig nyers partitúrába sűrít. A darab minden említésre érdemes szereplője meghal, esetünkben még az első felvonás buffója, a Sekrestyés is. A brutalitás, az erőszak a történet része, efelett nem érdemes szemet hunyni, sem elhazudni, ez a mi koncepciónknak is sarkalatos eleme, igyekszünk azonban ezeket úgy bemutatni, hogy a durva jeleneteket se az öncélú brutalitás jellemezze. 

A Hunyadi Lászlónál különlegességet jelentett, hogy az opera ősváltozatát állította színpadra. A Toscánál van-e ilyen operatörténeti szempontból unikális döntése, ami a rendezésre is befolyással van?

A bigott Scarpia által képviselt rendszerben a vallásellenesség is fajsúlyos, ezt kevésbé éreztem eddigi előadásokban. Ez is közrejátszott abban, hogy a történetet az 1950-es évek Budapestjére helyeztük át, és az első felvonás szimbolikus helyszíne a felrobbantott Regnum Marianum templom. Régóta léteznek Puccini partitúrájából kritikai kiadások, Kesselyák Gergely, az OPERA első karmestere, a darab dirigense most kifejezetten számonkéri a szerzői megoldásokat az énekeseken és a zenekaron, úgyhogy ha nem is ősváltozat, de kitisztított, a rárakódott pontatlanságoktól megszabadított hangzást kapunk, és a harmadik felvonás „természetzenéje” is átgondolt térhasználattal valósul meg. 

Milyen tanulságokkal járt az ön számára a Hunyadi rendezése?

Az ős-Hunyadinál esztétikai szempontok vezettek, nagyszabású előadás létrehozása, a kosztümös operajátszás revideálása az épület, az Ybl-palota ünnepén. Azt megtanultam, hogy az operaprodukció nem az elején készül el, hiába fontos felkészülni rá, hanem a vége után. Tehát a próbák valójában nem lerendelkezései egy előre elhatározott koreográfiának, hanem fejlesztései egy részleteiben kitalált elméletnek, amelyről a végére ki kell derülnie, hogy csak vázlatnak volt jó. Valójában énekessel, kórussal, karmesterrel, tervezővel, színpadi műszakkal együtt alakítjuk, a rendező leginkább döntéseket hoz ebben a szakaszban. Ha az első és az utolsó szó az enyém, akkor a többiek kreativitása és tehetsége is benne van, de én is magaménak vallhatom.

Szerző: Papp Tímea

Forrás Opera Magazin