Machiavelli reneszánsz komédiája, a Mandragóra rendezőjeként vesz részt  az idei  Művészetek Völgye színházi programjában Kautzky Armand az Art-Színtér Társulattal. Az utóbbi években  a szabadúszást választó színész harminchárom éve van a pályán. Védjegye a hangja, megannyi szinkron szerepe közül James Bond a legemblematikusabb. Emellett színpadi beszédet tanít a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, tv- sorozatokban játszik, beszélgetős tévéműsort vezet, nemrég színházi podcastot is indított.

Az Aranytízben volt tavaly a Mandragóra bemutatója. Más tétje van annak, hogy ezúttal az egyik legnépszerűbb nyári fesztiválon játsszák?

Egy előadásnak mindig van tétje, ha komolyan vesszük a szakmánkat, a hivatásunkat. A Mandragóra vígjáték, és azt hihetnénk, hogy a vígjátékok jó helyzetben vannak, hiszen a közönség ki van éhezve a nevetésre. De ez egy reneszánsz vígjáték, talán a commedia dell’arte a legjobban passzoló kifejezés rá. Mindig izgalommal, feszültséggel jár, hogy vajon szereti e a közönség, a velejéig együtt tud-e élni az előadással. Azért ez egy pikáns darab, a reneszánsz a mainál sokkal szabadosabb, bátrabb életigenlésével. Mi itt Magyarországon a realista, naturalista színházhoz vagyunk szokva. A harsányabb, szókimondóbb, megmutatóbb játékstílust kérdéses, hogy az aktuális közönség mennyire szereti. Eddig jók a tapasztalataim, ahányszor benéztem az előadásra, szerencsére a nézők mentek a színészekkel. 

Vannak-e korábbi élményei a Művészetek Völgyéről?

Nincsenek. Most fogok először részt venni a fesztiválon! Még soha nem hívtak olyan előadást, amiben játszottam vagy amit rendeztem. A nyaralásokat pedig nem tudtam összeegyeztetni azzal, hogy nézőként vegyek részt rajta. Éppen ezért nagyon várom, hogy a saját előadásomon túl kissé beleszagolhassak a -reményeim szerint- semmi máshoz nem hasonlítható fesztiválhangulatba. Számítok arra, hogy a helyi és a máshonnan érkező közönség tetszését is elnyeri a Mandragóra. Attól viszont picit tartok, hogy egymás után két előadást játszunk zárt helyszínen, ahol meleg lehet. A kollégáimnak gyönyörű nagy ruhákban bizonyára nem könnyű, az én helyzetem más, mert rövid nadrágban leszek a nézőtéren.

Mi inspirálta leginkább Machiavelli ötszáz évvel ezelőtt írt világhírű művének színpadra vitelében?

Készen kaptam a lehetőséget. Pozsgai Zsolt barátom rendezte volna az előadást, de egyéb elfoglaltságok miatt nem állt módjában elvállalni. Boldogan vettem a felkérését, hogy ugorjak be helyette. Már az első olvasáskor fergetegesnek találtam a darabot Zsolt átiratában, modern nyelvezettel. Örömmel vágtam bele az alkotói munkába.

A drámairodalomból jól ismert, klasszikus vígjátéki helyzet, hogy az öregedő férj ifjú feleségét a nagyvilági csábító -szinte a férj szeme láttára- elszereti. Régi és új, maradiság és modernség, jövő és múlt szembenállása is kiolvasható a darabból. A rendezésében is benne van ez az olvasat?

Szeretünk megfeledkezni arról, hogy a színházban a nézőnek, hasonlatosan egy könyv elolvasásához, önmagának is jelen kell lennie a fantáziájával, az intellektusával. Téves az a közhiedelem, hogy hátradőlünk, szórakozunk, készen kapjuk a gondolatokat, a mondanivalót, a poénokat. Én még a klasszikus iskolát végeztem, ahol semmit nem kell szájba rágni. Soha nem szerettem, amikor a klasszikusokat a korunkra aktualizálják, csak azért, hogy a néző vegye már észre, hogy róla szól, a feleségéről, a szomszédjáról, különben nem kapcsol át, nem konvertálja önmagára a történetet. Kiemelném Pozsgai Zsolt dramaturgiai munkáját, aki a reneszánsz szöveget a mai fülnek hallhatóan, érthetően dolgozta át. Nem hiszem, hogy ezt még meg kell fejelni tornacipős viselettel, modern ruhákkal. Épp elég ha tökéletes korabeli kiállításban, mintha egy klasszikus commedia dell arte előadást látna a néző.  És a szövegből hallja ki, hogy tulajdonképpen ő is hasonló cipőben jár vagy hasonló helyzetben lehetne a feleségével, az anyósával, a barátjával. Az áthallás ne direkt legyen, hanem szó szerint áthallás. Mira János díszletei egyébként ellensúlyozzák a klasszikus színpadra vitelt. Némileg stilizáltabb, modernebb, minimalistább díszletet álmodtunk meg közösen. És ebben a közegben nagyon szépen mutatnak Papp Janó gazdag reneszánsz jelmezei.

Közel húsz évet töltött a Madách Színházban. Akkor távozott, amikor az addig hagyományos prózai teátrum musical színházzá alakult. Hogyan élte meg a különböző korszakváltásokat a pályáján?

Harmincharmadik szakmai évemben járok. Kissé opportunistának hathat, de a valós élettapasztalat mondatja velem, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Nem szabad semmi ellen nagyon ágálni. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem kell küzdeni, harcolni bármiért, ami fontos nekünk. Fiatalkoromban szenvedtem attól, hogy arról a generációról szólt a színészi pálya, akik már a csúcson voltak. Kevés lehetőséget kaptam fiatalként, a színházam nem bennem gondolkodott, hanem az akkori 50-60-70 évesekben. Őket kellett kielégíteni szerepekkel, mi, a fiatalok meg szaladtunk utánuk, mint a libák. A szakmai tudás tisztelni, használni kell, de a színház igazán a 20-as, 30-as, 40-es korosztályról szól, ők viszik a vállukon a komoly feladatokat. Ha most el kéne játszanom egy három felvonásos szerepet, megijednék tőle, fizikailag sem vágyom már rá. Harmincas éveimben, erőm teljében nem játszhattam, vagy csak kevesebbet. A világ legtermészetesebb dolgának tartom, hogy manapság a fiatal színészek rohannak egyik helyről a másikra próbálni, játszani, forgatni, szinkronizálni.  Ez persze nem azt jelenti, hogy aki  már elmúlt 50 vagy 60, azt félre kell tenni a kis polcra. Természetesen én sem szeretnék a polcon üldögélni, de megváltozott a hozzáállásom, más vágyak, más energiák mozgatnak.

A szabadúszó lét sokkal több lehetőséget vonzott be az életébe. Fontosabbá nőtte ki magát a színészet mellett a szinkronszínészet, a tanítás, a rendezés…

Minden, amivel eddig foglalkoztam fontos volt a színészeten belül is. Büszke voltam arra, hogy sokszínű vagyok, talán csak operát nem játszottam, balettot nem táncoltam még. Mindenfélét volt szerencsém kipróbálni a musicaltől az operettig, drámát, vígjátékot, kétszemélyest, kicsit, nagyot, kísérletit, klasszikust. Játszottam utazószínházban, magánszínházban, kőszínházban, vidéken, külföldön. Több mint tíz éve a pódiumra is kiállok versmondóként, önálló estekkel lépek fel. Mellette rendezni kezdtem, és tanítani. Szolnokon Balázs Péter igazgatótól kaptam az első lehetőséget 40 évesen, hogy megrendezzem Psota Irén egykori legendás szerepét, a Roncsderby musicalt Aldobolyi Nagy György zenéjével. Fantasztikus sikere volt. Lényegében mindig ugyanazt csinálom, noha különböző műfajokban és mindig ugyanarról akarok beszélni, ugyanazt kifejezni sugározni magamból: az emberséget, a kíváncsiságot, a derűt, a pozitív életszemléletet.

Az Art- Színtérnél további rendezésekre is készül?

Rendeztem náluk egy Csukás István darabot, A téli tücsök meséit, szeptemberben lesz a hivatalos bemutatója. Az Art-Színtér egy önálló társulat nélküli magánszínházi vállalkozás. Néhány éve alakult, nem tudni hová fogja kifutni magát. Drukkolok nekik, hogy sikerüljön, mert ügyesen, jó ízléssel, tisztességesen csinálják. Még az Új Színházból ismertem a két vezetőt.

Négy évig társulati tag volt az Újszínházban. Milyen szakmai vagy szellemiségbeli nézeteltérések vezettek a felmondásához? 

Dörner György igazgató és Pozsgai Zsolt művészeti vezető megkeresésére szerződtem oda. Izgalmas színházi projektet vázoltak fel, ami a magyar színházi kultúrát helyezné a középpontba. Úgy gondoltam, ez nem csak arról szól, hogy magyar szerzők darabjait játsszuk, elvégre más színházakban is játszanak magyar darabokat. A modern és a klasszikus magyar szellemi kincset, kultúrát felölelő, bemutató és továbbépítő központra gondoltam együttműködve zeneszerzőkel, költőkkel, fiatal drámaírókkal, ahol helyet kap a költészet, a képzőművészet, a muzsika, a drámairodalom. Azon túl, hogy különböző magyar szerzők darabjait bemutattuk kisebb- nagyobb sikerrel, semmi hasonló szándékot nem tapasztaltam. Békében, közös megállapodással jöttem el azok után, hogy Radó Denise kolléganőmmel, hasonló elképzelésekkel, megpályáztam a színházat, de az akkori városvezetés az előző direkció mellett döntött.

A szakmán belüli egymásnak feszülések, üzengetések hidegen hagyják? Elegáns távolságtartással szemléli?

Összehúzott szemmel nézem, megpróbálok kimaradni belőle. Százszázalékosan konzervatív ember vagyok, tehát elfogadó.

Mennyire lát előre a színházi munkákat illetően?

Két felkérést látok magam előtt. A Körúti Színházban próbálom ősszel Ray Cooney Miért nem marad reggelire ? című vígjátékát. Nagy igény van manapság erre a műfajra. Nagyon megtisztelő, hogy Verebes István felkért egy szerepre a K arinthy Színházban. Szakmailag akkor találkoztunk utoljára, amikor a diplomamunkámat, aVőlegényt rendezte. Nagyon várom már a közös munkát.

Szerző: Szentgyörgyi Rita