Balsai MóniNádasy ErikaSzívlapátLengyel TamásRátóti Zoltán
  • facebook
  • instagram
  • 2022. május 16., hétfő
    banner_bigBanner4

    “Egy gondolatmagból indulok ki, és ahhoz ragaszkodom” – Interjú Gera Anita táncművésszel

    2022. május 7., szombat 08:56

    A Gera Anitához fűződő ismeretségem Békéscsabára vezet vissza (ahol majdnem szomszédok voltunk), a csabai Bartók Béla Művészeti Szakközépiskolából indult táncművészeti pályája. A kortárstáncban csak később – az Állami Népi Együttes szólistája volt – kezdte bontogatni a szárnyait, én pedig tisztán emlékszem a Phainó című szólójára, ami ebben az átmeneti időszakban készült. Átütő előadói jelenlét, a kötött formákból való ki-kiszabadulás majd visszatérés, a virtuozitással való játék jellemezte. Alkot, tanít és játszik azóta is; minderről mesélt.

    – Szóval azt mondod, nehéz heted volt. Mesélj, mi minden történt veled?

    Lesz most egy regionális diákszínjátszó találkozó, amire előadást készítünk az egyik táncszakos osztállyal (a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumban). A legnagyobb kihívást az jelenti számomra, hogy hogyan motiváljam őket próbáról próbára. A tapasztalatom az, hogy két-három alkalom után elvesztik a lendületet. Mindent nagyon gyorsan, instant kapnak, és amikor plusz energiát kell valamibe belefektetni, netalántán izzadságcseppek jelennek meg a testen, az nehézséget okoz. Ez most kivette az erőmet, de már a végén járunk, befejezzük, megcsináljuk. 

    – Miről fog szólni az előadás?

    A Don’t Look Up film gondolati magjából próbáltunk meg egy rövidebb táncos darabot készíteni. A témája az, hogy az emberi butaság, az agresszió hogyan áll szemben a valós érzelmekkel, a valós érintéssel, a valós találkozásokkal.

    – Általános tapasztalatod erről a generációról a motivációhiány egyébként?

    Félve vonok le nagy következtetéseket, de a munkához való viszonyt megváltozni látom. Kevésbé hajlandóak a fiatalok egy gondolatban, egy mozgásanyagban vagy akár csak egy lapnyi szövegben elmélyedni, feldolgozni azt, beszélgetni róla, érvelni mellette, ellene. Jó lenne, ha a beszéd, mint az emberek közötti alapvető kommunikációs csatorna, nem csak a közlésre szolgálna, hanem meghallgatást is nyerne. A saját gondolatainkat, kéréseinket, elvárásainkat nagyon szívesen közöljük, de az már nehezebben megy, hogy meg is hallgassunk mást, és a véleményeink adott esetben ütközzenek vagy elfogadást nyerjenek. 

    – Van olyan tulajdonságuk is, amiben ez a generáció előnyt élvez mondjuk a miénkhez képest, amit esetleg irigyelsz tőlük?

    A fiatalságukat. [nevet] Az információhoz való hozzáférés jogát irigylem tőlük. Nem mondhatom, hogy mi abszolút digitális nomádokként csaptunk bele a felnőtt létezésbe, de nekem a középiskolás éveimből kimaradt az ilyenfajta kompjúterkezelés, és az azon keresztüli tudáshoz, információhoz jutás. 

    – Alkotóként hogyan kezdesz neki egy folyamatnak, mi az, amiről azt érzed, neked beszélned kell a tánc nyelvén?

    Elkezd motoszkálni bennem valami, amit én problémának látok. Most, hogy készültem, hogy beszélnem kell a művészetem forrásáról, elgondolkodtam rajta, hogy a legtöbb művem alapja valamilyen szociológiai alapú könyv.

    – Kívülről úgy tűnik, hogy az életedben egyre inkább az alkotói jelenlét dominál az előadóival szemben. Illetve mindemellett ott a tanítás is. Hogy oszlanak meg benned ezek a szerepek?

    Igen, ebben a háromszögben mozgok, és attól függően, hogy éppen melyik fázisban vagyok, dominál az egyik vagy a másik.

    Az utóbbi ¾ évben a tanítás van hangsúlyosabban jelen az életemben, és sokkal kevesebb az előadás, mint 10 évvel ezelőtt. Az Állami Népi Együttesben táncolván lenyomtam hetente annyi előadást, mint most egy félévben. Volt abban már favágás is, amikor már nincs kedved felmenni vasárnap a nyolcadik, tizedik előadásra a héten. Ugyanakkor tagadhatatlanul nagy színpadi rutint adott ez. Amióta nem vagyok annyit színpadon, sokkal izgulósabb lettem. Kevesebb az előadásom tehát, viszont azok annál értékesebbek, és máshogy vagyok jelen bennük a színpadon, mint 10 évvel ezelőtt.

    – Milyen számodra az ideális előadói jelenlét? 

    Egy olyan egyszerre testen belüli és testen kívüli állapot, amikor minden egyben van. Mindent egyszerre könnyű és egyszerre nehéz csinálni. Vannak ilyen áldásos pillanatok, amikor úgy érzem, hogy mentálisan és fizikálisan is rendben vagyok, és jelen tudok lenni. Ha pedig többen vagyunk a színpadon, akkor az egymásra figyelésre, egymásra hangolódásra is kondicionáljuk magunkat az előadás során. 

    – Te mennyire engedsz szabad kezet a táncosaidnak? Kollektív, közösségi alkotás jön létre, vagy inkább egyértelműen irányítod a folyamatot, kézben tartasz minden szálat?

    A legutóbbi darabomnál előre eldöntöttem, hogy olyan alkotói folyamatot szeretnék, amibe a táncosok beleszólnak, hozzáadnak. De volt olyan előadásom, amit egy az egyben én koreografáltam, a legapróbb mozdulatig kiszámolva, mi hol legyen a térben. Az első előadásaim inkább ebben a struktúrában jöttek létre, a mostaniak pedig közös alkotásban, közös problémamegoldásban születnek. Nemrég beszélgettem a Meztelen majom egyik táncosával, Szirtes Krisztivel, aki azt mondta, hogy neki azért volt furcsa velem dolgozni, mert én nem boncolgatok gondolatokat szanaszét, hanem egy gondolatmagból indulok ki, és ahhoz ragaszkodom végig.

    – Ez azt jelenti, hogy egy adott problémát nem akarsz különböző nézőpontokból megvizsgálni?

    Miközben persze lehet, hogy szükség volna rá.

    – Meg ahhoz sokkal több időre is.

    Időre is, igen.

    – A Meztelen majom előadás lesz most az L1-ets(ek) IZP módra eseményen is bemutatva? Változtatsz a darabjaidon az újabb és újabb előadásokra?

    Nem, én lezárós típus vagyok. Sőt, a próbafolyamat során már sokkal hamarabb lezárnám az adott előadást, minthogy az készen van. Persze a táncosokkal meg végig kell menni az úton. Lehet, hogy néhány év múlva azt mondom, hogy jó lenne egy adott előadást átalakítani, de ez megint annak a kérdése, hogy hajlandó vagyok-e időt szánni arra, hogy megnézzem más szereposztásban, más perspektívából, rövidítve, átrendezve, átstrukturálva az egyes tételeket.

    Ez is ahhoz a témakörhöz kapcsolódik, hogy hogy vagyok hajlandó megvizsgálni egy adott gondolatot. Nehezen válok meg a táncosaimtól, ha valakit cserélni kell, nagy bajba kerülök. Fontos szempont számomra, hogy emberileg hova helyezem őket, hogy hogy látom, mennyire lesz vele rugalmas együttműködő az az idő, amit együtt töltünk. A szakmai indokok, hogy valaki mennyire jó táncos, valójában csak másodlagosak. 

    – Az L1 Egyesülettel hogyan találkoztál össze, és mi a kapcsolatod vele jelenleg?

    Márta munkáit régóta figyelgetem, aztán az egyik darabomat látva behívott az egyesületbe, amiért hálás vagyok. Akkor jöttem ki a feszes struktúrából, az Államiból, és nem találtam a helyem, nehezen igazodtam el ebben a szabad világban. Jól jött, hogy megismertem új szervezeteket, embereket és működésket. Nagyon szimpatikus számomra, ahogy Márta működteti az L1 Egyesületet. Később kissé eltávolodtam az egyesülettől, de azóta is figyelemmel kísérem Márta munkásságát, aki most néhány év után újra rámtalált.

    – Volt az életedben olyan, akire mentorként, mesterként tekintesz?

    Igen, több is. Nagyon meghatározó volt Horváth Csabával együtt dolgozni. Majd találkoztam Kovács Gerzsonnal, aki 2006-ban, az Állami színpadán látva hívott be a Bankett előadásba, az első darabba a TranzDanz-szal. Fogalmam sem volt, hogy mit akar tőlem ez a csávó, mi ez a világ, de onnantól kezdve beszippantott a kortárstánc. Kurzusokra jártam, rengeteg előadást néztem. A csavar a történetben az, hogy Csaba Gerzsonnál táncolt hosszú évekig, így ez egy izgalmas kör. 

    – Te magad is szívesen veszed magadra a mentor szerepét, és egyengeted a fiatalok útját?

    Van bennem egy buzgóság, egy mozgalmárság, hogy segítsem azt, aki segítséget kér. Az első komoly mentorálásom pont Szirtes Kriszti darabjával volt, aminek nemrég volt a bemutatója. Tudatosan készültem rá, könyveket olvastam, hogy hogy lehet valakit okosabbnál okosabb mondatokkal vezetni. Ő azért egy tapasztalt táncos és gondolkodó, határozott irányai voltak, én csak egy-két kérdést tettem fel, de nem akartam ezekben az irányokban megingatni, elterelni őt. 

    – Előfordult már veled, hogy a művészet, a tánc szerepét megkérdőjelezted, és úgy érezted, ezzel én már soha többet nem akarok foglalkozni, ennek már nincs értelme? 

    – Hogyne. Minden alkotói folyamat lezárása után úgy érzem, hogy soha többet nem szeretnék semmit csinálni. De beszélgetve más alkotótársakkal, ez egy általános érzelmi állapot. Mostanában pedig még erőteljesebben kérdőjeleződik meg nap mint nap, hogy ebben a világban, ahol elfogynak az energiatartalékok, a víz, és hosszú évek után nagy háború van a közvetlen környezetünkben, én művészként hogyan definiálom magam, és hogyan vagyok jelen a mindennapokban. Már a pandémia is sok kérdést felvetett, és a Meztelen majom ebből a gondolatmagból indult ki.

    Csányi Vilmos Íme, az ember könyvéből inspirálódtam hozzá, aki arról ír, hogy vajon azok az információk, amiket mi emberként adunk és kapunk egymástól, valós tudások-e vagy valamely hit, meggyőződés alapján építem őket, és építem be őket. Vajon ezek a meggyőződések, és hitek hogyan befolyásolják a mindennapjaimat? Honnan szerezzük be őket? A mikroközösségek felbomlásával az információszerzés bázisa a média, de ezeket a médiahíreket kik írják, és kik hitelesítik? Hogy építhetek én erre fel egy életet, a családom életét?

    – Mivel tudod magad újra inspirálni, ha előjönnek a kételyek? Van erre valamilyen saját recepted? Kiemeled magad kicsit a társadalomból? Vagy jógázol mondjuk?

    Képzeld el, egy éve nem jógázom. Ez is mutatja, hogy mennyire vagyok hajlandó most szembenézni, szembemenni a problémákkal. Mert a jógában szembesülsz. Mivel nagy a nyomás, ellenpólusként elhagyós, eldobós dolgokat keresek. De a kilépés, kicsekkolás sem megoldás. Most például súllyal edzek, úgy éreztem, hogy szükségem van az erőnlétre. Amikor bele kell állni helyzetekbe, a súlyozózás visszatér az életembe. Hangsúlyosabbá vált az is, hogy olyan közösségekben legyek, ahol egyetértünk, akikkel jó együtt lenni. A tanítványok is motiválnak, nem csak én őket. A munkahelyemen, a Nemesben egy olyan gondolkodó alkotóközösség van, amit nem cserélnék le semmire. A kollégáimra (a történelemtarnártól a drámatanáron át) felnézek a tudásuk, a munkabírásuk, a kitartásuk miatt. Elképesztő látásmódjuk van. Elfogadó, befogadó, megtartó erők ők. Tudatosan törekszem arra is, hogy pótolható legyek, egy-egy probléma megoldásakor ne feltétlenül én legyek az, akit meg kell keresni. Vannak kikapcsolásos fázisaim, amikor nem vagyok hajlandó telefont felvenni, email-ekre válaszolni. Borzasztóan fojtogat ez a digitális rezsim, hogy mindig naprakésznek, elérhetőnek kell lenni. 

    – Milyen terveid vannak most a közeljövőben?

    – Kész előadástervem még nincs, de következő darabom személyes hangvételűnek ígérkezik. Van egy rendszeres nyári táborom diákok számára a Balatonnál, amit nagyon várok. Szabad levegő, az erdő közelsége, egy olyan hely, ahol töltekezünk egymásból és a természetből, de be tudunk menni a terembe is, ahol lehet alkotni, mindenféle nyomás nélkül. Annyi a szabály, hogy élvezzük egymással az együttlétet. Jön velem ilyenkor egy pszichológus lány is, aki tréningeket tart a gyerekeknek. Minden tábor végén elhangzik, hogy mennyire jó, hogy itt mindenféle elvárás és nyomás nélkül lehetett mindenki önmaga. A pedagógiai munkásságom fut egy másik sínen is. Készül most egy kreatív mozgás akkreditált képzésem, aminek júniusban lesz meg a szakanyaga. Főleg drámatanároknak készül, de bárkinek hasznos lehet, aki nyitott rá.

    [A beszélgetést Kovács Emese (L1-tag) készítette az L1-est(ek) IZP módra eseménysorozat kapcsán, ami az EMMI és az NKA IZP Ideiglenes Kollégium anyagi támogatásával valósul meg.]

    L1-est(ek) IZP módra

    2022.04.13 – 14. 18.00 Bakelit MAC

    2022.05.20 – 21. 19.00 Jurányi Ház

    Fotó: Syporca Whandal

    banner_bigBanner2
    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2022 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram
  • nka