A PlayOn! kilenc ország kilenc színházát érinti, közülük heten vettek részt az idei PlayOn! Fesztiválon, amelyet a Kolibri Színház szervezett. A tallinni VAT Teater Vivariumát objektív okok miatt már nem lehetett elhozni, ezért az észt csapat egy prezentációban mutatta be különleges emberiségprojektjét.

Tallinnban eredetileg nem ezt akarták csinálni. Az emberiség túlélésének körülményei és lehetőségei helyett az emberek mozgásának mintázatát, dinamikáját akarták vizsgálni, hatalmas méhkaptárokkal és mozgásérzékelőkkel terveztek, ám hamar kiderült, hogy egy akkora méretű méhkaptárt építsenek, amely körül a projekt eredményességéhez megfelelő számosságú ember mozgását tudják rögzíteni, jóval több anyagi és emberi erőforrás, illetve nagyobb tér szükséges, mint amennyire eredetileg gondoltak. Úgyhogy elvetve az addigi koncepciót elvetve, a nulláról kezdték az újratervezést. 

Az algoritmusok miatt egyre könnyebben záródunk be saját információs buborékunk visszhangkamrájába, ahol csak azt halljuk, ami megegyezik a mi véleményünkkel. Más álláspontok nem érnek el hozzánk, a folyamatos megerősítés pedig megnyugtató, ám ez az unisono veszélyes, hiszen extrém esetben – az egyre inkább teret nyerő – szélsőségekhez vezethet. Ez volt az egyik kérdéskör, amit vizsgálni akartak az előadással, és ezt a klímaváltozással hozták azonos platformra.

A Vivarium alapvetése az, hogy a rossz politikai döntések, a járványok és a klímaváltozás következményeként a Föld erőforrásai kimerültek, az emberiség ilyen körülmények között nem tud tovább élni. A jó hír viszont az, hogy a technológia olyan fejlettségi szintre ért, hogy 23 év alatt minden regenerálódhat. Erre az időre azonban emberiségnek önfenntartó kapszulákba kell vonulni. Az észt kormány négy ilyen kapszulát tudott megvenni, de annak a felelősségét nem vállalja, hogy a túlélés érdekében lakosságot a négy kapszulába beossza. Az alkotók hipotézise: az emberiség még az öndefiníciójuk szerint cinikus és bizalmatlan észtek körében is képes nyerni.

A Vivariumban egyszerre 4×27-en vehettek részt, őket tulajdonságaik, azaz profilértékek alapján osztották csoportokra, a profilozás pedig egyszerű választásos tesztekkel történt. A résztvevők a színházba belépés pillanatától saját mobiltelefonjukat használták a játékhoz, a Vivarium területén a párhuzamosan több csatornán érkezett a hang, működött négy tévéképernyő, négy laptop, és még zoomoltak is a kapszulák között. Nem tudni, vajon emiatt volt-e viszonylag sok tech szektorból érkező résztvevő az előadásokon, de a VAT Teater képviselői arról számoltak be, hogy széles korosztályt ért el a társadalmi kísérletnek is tekinthető Vivarium, nyolcévestől hetven éven fölöttiig voltak a közönség tagjai közt.

A prezentáció zárt körben, színházcsinálók között zajlott, ezért nem véletlen, hogy a legtöbb kérdés az előadáskészítés gyakorlati oldalát érintette. Csak néhány példa: hány és milyen típusú kérdésekkel osztották be a nézőket, a közreműködő színészek megírt szöveget mondtak vagy improvizáltak, ugyanaz történt-e a négy kapszulában. 

A bemutató januárban volt; kiderült, mindössze nyolc teszt- és tíz valódi előadáson játszották a Vivariumot. Az észtek nem titkolták, milyen furcsa érzés az alkotók számára, amikor egy projektbe egy meglehetősen nagy csapat irgalmatlan sok munkát tesz, és az csak ennyire kevésszer kerülhet közönség elé. Némi vigaszt nyújt nekik, hogy az előadás története szerint önfenntartásra épített kapszulák jelenleg is használatban vannak valahol Észtországban, és üvegházként funkcionálnak.

A norvég Teatret VårtÁlomjátékáról egy videó érkezett, amelyből kiderült, August Strindberg darabja, az egyik első szürrealista dráma adja magát a valóság és a digitális világ közti határon történő kísérletezésre.