Színészként intellektuális-intrikus epizódszerepek, rendezőként kasszasiker filmek és felejthetetlen közönségkedvenc előadások, színészpedagógusként pedig művészgenerációk hálája fémjelzi a nevét. 110 éve született Várkonyi Zoltán.

Már zsenge gyermekkorában is… ó, nem, először nem a színészet, hanem az írás iránt mutatott komoly tehetséget és érdeklődést Várkonyi Zoltán, ami nem lehetett véletlen, hiszen édesapja jótollú író és kritikus volt, a Magyar Nemzet, a Magyar Hírlap, a Színházi Élet, az Új Idők és a Világ című folyóiratokban is rendszeresen publikált. Várkonyi Titusz közeli jóbarátja volt Krúdy Gyulának, sokszor elkísérte az írót tabáni barangolásaira. Arról, hogy fia a budai cisztercita gimnázium tanulójaként az országos középiskolai szépirodalmi tanulmányi versenyen második díjat nyert, egy 1930-as újságcikk is beszámolt.

Várkonyi Zoltán már diákként verseket és három Molière-darabot is fordított, folyékonyan beszélt angolul, franciául, németül és olaszul, ám az irodalmi pályára készülő ifjút édesapja elvből nem segítette, sőt lebeszélte az újságírásról, aki végül saját tapasztalatai alapján váltotta fel a tollat a világot jelentő deszkákkal, amikor a színiakadémiára jelentkezett. Kevesen tudják, hogy a Nemzeti Színházi pályakezdés mellett például a Meseautó című filmben is feltűnt az autószalon munkatársának apró szerepében, később pedig társ-forgatókönyvírója volt a Hat hét boldogság című filmnek is.

Az 1940-es évek elején a Pünkösti Andor fémjelezte Madách Színház tagja volt, eljátszotta Hamletet, és egy vészjósló történelmi időszakban döbbenetes alakítást nyújtott a IV. Henrik című Pirandello-darabnak az őrület szabadságának leplébe bújó címszerepében, melyet harminc évvel később maga is megrendezett. Az a sokoldalúság, ami már diákként jellemezte, a későbbiekben bontakozott ki igazán. Rendezett, játszott, tanított, igazgatott, oktatott, szervezett, és a kortárs drámairodalom ütőerén is rajta tartotta az ujját. A háború vége a Vígszínház pincéjében bujkálva érte, majd újult erővel látott munkához.

Az Izabella téri Magyar Színház újjáépítésében személyesen is részt vett, majd létrehozta a fájdalmasan korán bezáratott, ám a mai napig legendás Művész Színházat, melynek remek alkotótársakkal, Apáthi Imrével és Fábri Zoltánnal megvalósított műsora ötvözte a komoly drámairodalmat a könnyed, ám színvonalas szórakoztatással. Később is ez maradt Várkonyi szakmai hitvallása. Amihez hozzányúlt, műfajtól függetlenül értékes és sikeres eredményt hozott. Haláláig hű társával, Szemere Verával is a különleges Művész Színházban esett szerelembe, akárcsak Tolnay KláriDarvas Ivánnal, Sennyei VeraApáthi Imrével, vagy Várkonyi színésznő húga, Apor NoémiFábri Zoltánnal. Olyan tehetségeket fedezett fel vagy indított el a pályán már ekkor, mint Pécsi Sándor, Bárdy György, Darvas Iván. Még a vele egyidős művészek is gyakran tanultak tőle, új impulzust kapva pályájuk megújulásához.

Imádta a kutyákat, de nem szerette a „kutyaszínházat”. Pályatársa, Horvai István rendező elmondása szerint azokat az előadásokat nevezte így, melyben nem jelent meg igazán az ember. Úgy dolgozott egyedülálló megszállottsággal, intellektussal, tárgyi és technikai tudással, tévedhetetlen ízléssel, hogy közben nem tartotta csalhatatlannak magát, így szükség esetén nem átallott változtatni.

Színházi rendezései közül a Rómeó és Júlia előadás (ahol a vívójeleneteket Kárpáti Rudolf kardvívó olimpiai bajnokkal taníttatta be) legendává vált a Ruttkai Éva – Latinovits Zoltán szerelmespárral, az Amerikai ElektraSulyok Máriával, a könnyed darabok közül a Szerelem, ó! a Ruttkai – Darvas – Bárdy hármassal, a Furcsa pár a Bárdy – Tomanek párossal, akárcsak a kortárs magyar irodalomból az AdáshibaPáger Antallal, Bulla Elmával és a tehetséges, akkor induló ifjú vígszínházi generációval, vagy a Vérrokonok és a nehezen kiharcolt Pisti a vérzivatarban, az Örkény Istvánnal való gyümölcsöző együttműködésből. A klasszikus, komoly drámarepertoár mellett fontosnak tartotta a folyamatos megújulást és a közönség igényes szórakoztatását egyaránt. Felismerte, hogy a két dolog együtt, kéz a kézben lehet csak sikeres.

Az imádott Művész Színház után bő egy évtized Nemzeti Színházi időszak következett Várkonyi pályáján, majd 1962-től a Vígszínház főrendezője, később igazgatója lett, megteremtve a Szent István körúti teátrum legendás korszakát és társulatát. Igazgatóként is következetes és céltudatos volt. Szenvedéllyel, ízléssel és odafigyeléssel, a közönség tiszteletét is fontosnak tartva alkotott. Bár szerette színészi hivatását, ő maga tudatos döntésből inkább kevesebbet játszott, hogy társulatának és az újra és újra felfedezett és szerződtetett fiatal tehetségeknek helyet adjon. 

Gábor Miklós szerint Várkonyi: „ha a világon bárhol megjelenik, egy perc alatt színház nő körülötte.” Már akkor vérbeli menedzser volt, amikor ez a szó itthon még nem is volt használatos. Az igazgatói mellett a tanári tevékenységében is érvényesült a tehetségkutatás, hiszen az 1970-es évek elejétől volt annak a színművészetinek a rektora, ahol addigra már közel negyedszázada oktatott. Olyan művészeket fedezett fel és indított el a pályán, mint Béres Ilona, Tordy Géza, Halász Judit, Tahi Tóth László, Sunyovszky Szilvia, Kovács István vagy Venczel Vera. Rajongását, nyitottságát és hitét a környezetére is átragasztotta, és vallotta, hogy a fiatalsággal való közös munka felfrissít és jó erőben tart. 

„Rossz pedagógus és kiöregedett művész lennék, ha nem tudnék tapasztalataim megtartása mellett szellemileg hasonulni az ifjúsághoz.” – mondta egyszer. A legendateremtő Várkonyi Zoltán már életében legenda lett maga is. (Talán ezt jelképezi az is, hogy a Róna utcai filmgyár udvarán az őt ábrázoló, Fekete Tamás alkotta 1984-es szobor a kezében saját miniszobrát tartja.

Színészként volt Cyrano, Raszkolnyikov, Higgins professzor, játszott Dürrenmatt, Maugham, Gogol, Csehov darabokban, élete végén kiemelkedő alakítást nyújtott O’NeillUtazás az éjszakába című darabjának főszerepében is. Számtalan remek karakteralakítást is nyújtott, melyekbe szellemeségét, intellektualitását, iróniáját is belevitte. Jellegzetes hangja remekül érvényesült játékfilm-narrátorként is, emlékezzünk csak a Mese a 12 találatról című filmnek a szereplőkkel „csevegő”, láthatatlan elbeszélőjére. 

Forrás: MTVA