SZFEKurta NikéVitéz LászlóMorcsányi GézaÁtrium
  • facebook
  • instagram
  • 2020. október 30., péntek

    “Egy progresszív képzésre vágytam” – Interjú Debreceni Luca és Lévai Barbara drámainstruktorokkal

    2020. szeptember 24., csütörtök 06:00

    Nemrég vette át diplomáját a Színház- és Filmművészeti Egyetem második drámainstruktor osztálya, Gáspár Máté és Golden Dániel növendékei. Rendhagyó módon a végzősökkel az alattuk járó évfolyam hallgatói készítettek interjúkat.

    Debreceni Lucával és Lévai Barbarával Hlinyánszky Domonkos és Mlynarik Júlia beszélgetett. Az interjú 2020. május 17-én készült.

    Barbi, mi az a három szó, ami eszedbe jut Lucáról?

    Az első az a higgadtság, mindenféleképpen. Luca szerintem a három év alatt, még a legnagyobb káoszban is mindig meg tudta őrizni a higgadtságát. Nem is tudom, olyasmi, mint amikor szélcsendben teljesen sima az óceán vízfelszíne. Ez nagyon-nagyon inspiratív volt nekem. A következő szó a lényeglátás. Többször előfordult, hogy volt valamiről egy határozott véleményem vagy megjegyzésem, és egyszerűen egy mondattal megmutatta annak a dolognak a másik perspektíváját. Persze nagyon máshogy gondolkodunk, és szerintem az ő lényeglátása sokkal jobb, mint az enyém. A harmadik a változás. A három év alatt Luca nagyon sokat változott, bátrabb lett.

    Luca, neked Barbiról?

    Az első szó, ami eszembe jut, az inspiratív. Egyrészt, mert nagyon sokat használja, másrészt mert számomra – főleg abban a két dologban, ami a másik két szavam lesz -, sokszor nagyon nagy példa ő. Egyfelől a kitartás. Ha elképzel valamit, akkor azt keresztülviszi. Nem elégedik meg azzal, hogy ezt most nem lehet, azt mondja rá: de! Másrészt a megállíthatatlan jutott eszembe. Ahogy az elmúlt egy évben néztem, amiket Barbi csinál, azt éreztem, hogy lehet, lesz, amikor lassabban, máskor gyorsabban, de folyamatosan haladni fog a céljai felé.

    Lévai Barbara

    Hogy találtatok erre a képzésre, milyen elvárásokkal érkeztetek a drámainstruktor szakra?

    Barbi: Nekem ez egy nagyon hosszú folyamatnak a vége, mondjuk nevezzük ezt a folyamatot felnőtté válásnak. Aztán egy általános iskolai osztálytalálkozón találkoztam Thury Gáborral (dramaturgként végzett az SzFE-n – a szerk.). Nagyon sokat dumáltunk színházról, és volt bennem egy felismerés, hogy eddig is szerettem a színházat, de korábban nem tudtam elképzelni magam az alkotói oldal másik felén. Gabi elhívott egy Aurórás eseményre, ahol megismertem Boross Martint. Ő akkor indított egy önkéntes műhelyt a Stereo Akt-tal, ahol projektekben lehetett részt venni. Ott ismertem meg Török Timit, később Fodor Fannit és Szepes Annát(az első drámainstruktor osztályban végeztek – a szerk.). És így derült ki számomra, hogy van egy ilyen szak. Mindig is tudtam, hogy van egy pedagógus-énem és imádom a művészeteket, úgyhogy arra gondoltam, igazából ez az, ami én lennék. Az elképzeléseimnek pedig megfelelt az, amit kaptam. Egy progresszív szakra vágytam, és arra, hogy legyen egy jó osztályunk, egy közösség, ahol figyelni is tudunk egymásra.

    Luca: Én kicsiként tanár akartam lenni, nagyon sok tanár volt a családunkban. Aztán ezt az érdeklődést inkább pedagógiaként kezdtem megfogalmazni, mert nagyon hamar rájöttem, hogy a közoktatásban nem annyira szeretnék tanítani. Évekkel később kezdett el a színház világa foglalkoztatni. Ez a két dolog pedig akkor érkezett meg egymáshoz, amikor rájöttem a színházi szakmákat végignézve, hogy ez a szak létezik. Az egyetem előtt két évig a Radnóti Ifjúsági Műhelybe jártam, így a szak és a szakma egy szeletét – a kőszínházi működéshez kapcsolódó részét – résztvevőként viszonylag sok formában tapasztaltam, ismertem. Arra viszont nem számítottam, hogy ennél mennyivel szélesebb lesz a spektrum. Nagy kitekintésünk volt mondjuk az első év során az iskolákban megvalósuló művészetpedagógiai programokra, később a társadalmi beavatkozás jellegű színházi gyakorlatokra. Ezekről akkor, mikor ide jelentkeztem, még nem is hallottam. Például közösségi színházról, fórum színházról.

    Milyen volt számotokra ez a három év az egyetemen? Megfogalmazhatók egy-egy év élményei egy-egy mondattal, szókapcsolattal?

    Luca: Az első év számomra: szétnézés és Almafa. Szétnézés, mint megérkezés, és a szak meg az egyetem közegének megismerése. Az Almafa pedig egy egészen konkrét dolog, a dramatikus játszóházunk, amit a második félévben csináltunk. Ez volt az első nagyobb projektem, ráadásul ez azóta is aktívan fut a SzínMűVeletekben, iskolákba is visszük. Szinte egyedül dolgoztunk rajta, és nagy sikerélmény volt, amikor kiderült, működik. Jó visszajelzéseket kaptunk, úgyhogy később alakítani, fejleszteni is jó volt. A másodév lavina, mert akkor azt éreztem, hogy ránk borul minden. Próbálom most összeszedni, hányféle óránk volt, de nagyon nehéz, annyi minden történt! Fontos év volt abból a szempontból, hogy már nem résztvevőként kapcsolódtunk projektekhez, hanem mi csináltuk azokat. Jobban képbe kerültem a teherbírásommal, ez egy felfedezés, öröm volt: nem gondoltam volna magamról, hogy ennyit bírok. Élveztem, hogy iskolákba megyünk, és hogy többet foglalkozunk az alkalmazott művészetekkel – mozgás, zene, báb. Tanítási drámáztunk, és a Sirály-projekt is ekkor készült. Sok és sokféle tapasztalattal gazdagodtam. A harmadik év a nyitás és krízis. Szakmai gyakorlat szempontjából nyitás, az első félévet Barbival az Örkényben töltöttük. A krízis meg, ami most van, hogy például zoom-on csináltunk fórumszínház vizsgát. Sok minden másképp alakult, mint terveztem, de izgalmas helyzetek elé állított minket a suli szempontjából is, lehetőségeket tartogató krízis volt.

    Barbi: Első év: tini-korszak. Katasztrofális dolgokat műveltem! (Nevet.) Azt gondoltam, itt az egyetem, ahol osztályban vagyunk és osztálytársaink vannak, akkor ez olyan, mint a gimi. Ráadásul hasonló értékrenddel, vágyakkal vagyunk itt, és kevesen – ez a Kánaán! (Nevet.) De talán inkább önálló szigeteket alkottunk az osztályon belül, nagy volt a korkülönbség, és mindenki máshonnan jött, más társaságokban mozgott. De jól megvoltunk. Nekem fontos, hogy minden év között van egy nyári, amerikai út. A kinti táboroztatások nagyon sokat tettek hozzám. A második az előzőhöz kapcsolódva az illúziók eloszlása – fiatalfelnőtt-kor. Ekkor észhez tértem. Az első amerikai út egy nagyon nagy önismerti turné volt. A második évre tudtam, hogy mire kell nemet mondani, mit vállalhatok el, tudtam a limitjeimet. A harmadik év a felnőtté válás – lökjük be az életet! Nagyon kemény év volt. Egyrészt a vállalások tekintetében, másrészt az agyalás, hogy hogyan tervezzem meg a jövőmet.

    Debreceni Luca az Almafa dramatikus játszóházban

    Mi volt számotokra a legfontosabb, amit magatokkal visztek az egyetemről?

    Luca: Hú, én tavaly kitaláltam, hogy lesz egy tetoválásom! Na, azóta sincs (nevet), de a lényeg az az, hogy így nézne ki: ON(lerajzolja egy papírra). Ha az egyik irányba tartom, akkor on, a másik irányban pedig no. Szerintem az nálam még egy folyamatban lévő tanulás, hogy nem kell mindenre igent mondani. Erre vonatkozik a no. Az on, viszont arra, hogy amire igent mondok, abba érdemes két lábbal, szívvel, teljes magabiztossággal beleállni. Úgyhogy nekem ez volt, ami a három év alatt személyesen leginkább összeállt.

    Barbi: Én nagyon szerettem ezt a három évet! És nagyon sokat köszönhetek az osztályfőnökeinknek. Mindkettőjüknek nagyon más a gondolkodásmódja, ami iszonyatosan inspiratív volt számomra. Daninál (Golden Dániel – a szerk.) a filozófus megközelítés. Ő mindig rendszerben gondolkodik, az alapoktól indul ki, mindig elmondja, hogy miről beszélünk, hova tartunk. Máténál (Gáspár Máté – a szerk.) meg a nagyon praktikus megközelítés. Mindketten rendkívül szupportívak, egy kérdést sem bagatellizálnak el, a lényegét ragadják meg mindennek és bármikor fordulhattam hozzájuk. A szó legnemesebb értelmében aranyból vannak számomra. Az is eszembe jutott, hogy miután az első két évben mindenféle programra, eseményre elmentem, harmadévre beérett magamban az, hogy ne mozogj csak azért, hogy ne maradj mozdulatlan. És az is, hogy jó emberekkel kell körülvenni magad kollegiálisan, akik támogatnak, akiktől tanulni tudsz, inspirálnak. A life balance pedig egy örök kihívás.

    Van olyan mondat, amit egy tanárodtól vagy osztálytársadtól hallottál az évek során, amire mindig emlékezni fogsz?

    Luca: A kontextusra nem emlékszem, de Tomi (Rábavölgyi Tamás, osztálytárs – a szerk.) mondta egy tervezésnél azt, hogy „Még, Luci, még!”. Ezt úgy tettem el magamnak, hogy mindig van tovább, mindig van bennem még valami, amit ki lehet vinni, meg lehet mutatni. Hogy hihetek magamban és a gondolataimban jobban, mint ami először kijön.

    Barbi: Sok minden jutott eszembe, főleg Máté szavai. Amikor dumáltunk sok mindenről, az életről, a haladásról, akkor csak annyit mondott, hogy „olvass”, és ez nagyon megmaradt bennem. De ugyanígy tőle a „Megoldjuk!”. És tényleg, mindig mindent megold az ember, hihetetlen, és olyan egyszerű!

    Tanáraink szokták mondani, hogy ez a szak egy nagy tenger, és amit kimerítesz belőle, azzal tudsz majd továbbmenni a jövőben, rajtad áll. Mi volt az, ami titeket leginkább megfogott, amit kihalásztatok?

    Barbi: Egyet nem fogok tudni kiemelni – túl sokrétű volt a képzés. Nekem nagyon nagy élmény volt a Karsai-kurzus (Karsai György – a szerk.). Rég vágytam egy ennyire intelligens ember meglátásaira, mint ő, aki teljes mértékben átülteti az ókor görög drámáinak bölcsességeit a jelen korra. Amikor minden órán van egy click, hogy a 2500 évvel azelőtti írás teljesen jelen kor, teljesen aktuálpolitika, hogy ugyanúgy viselkedünk mi, emberek. Ugyanezt a bölcsességet éreztem Upor Lászlónál és Győrei Zsoltnál is. Nagy mértékben hatott rám Herczog Noémi és Kelemen Kristóf, azzal a lágy, mindent átható kedvességgel ötvözött bölcsességükkel és nyitottságukkal, és ugyanígy Patonay Anita is csodálatos. Máté óriási kapcsolati tőkével ajándékozott meg minket, Dani pedig a drámapedagógiai szakirodalom és elmélet teljes skálájával. Dramaturgia szempontjából Róbert Juli és ismét Győrei Zsolt és Upor László voltak fontosak. Bánki Gyuri pszichológiából nagyon-nagyon, tőle hat félév kellett volna. Hernádi Kriszta is zseniális, nagyon szerettem a beszédórákat. Valamint Bethlenfalvy Ádám és Szabó Vera voltak még meghatározó tanáraim. Mindkettőjük buzdított a folyamatos kísérletezésre, ami nagyon inspiráló volt, és mindketten valami olyan bölcsességgel és asszertivitással tudtak visszajelzéseket adni, ami hááát…, már-már taníthatatlan. Ja, és Somló Dávidnál tapasztaltam meg igazán, hogy tényleg mindenből lehet játékot csinálni. Csak csinálni kell.

    Lévai Barbara

    Luca: Számomra a drezdai fesztivál (Our Stage – Bürgerbühnenfestival – a szerk), ahol tavaly májusban voltunk, nagyon meghatározó volt. Akkor kinyílt a világ. Amikor idekerültem, nagyon nyelvspecifikusnak gondoltam mind a színházat, mind a hozzá kapcsolódó színházi nevelést. Már a FACT-en is kezdtem érezni, hogy a nemzetközi szintnek van érvényessége, és ez tovább erősödött bennem Drezdában, amikor délelőttönként egymásnak tartottak a különböző nemzetiségű, színházzal és neveléssel foglalkozó fiatalok feldolgozókat az előző nap látott előadásokhoz. Ezenkívül a tanítási dráma kezdett el érdekelni nagyon. Illetve az épített környezeti nevelés: az első évben volt ilyen területen szakmai találkozásunk, és a suli mellett egy városi sétákat szervező cégnél dolgozom. A szakmai gyakorlaton is ilyen foglalkozást vittem a Kaptárba (Örkény Színház ifjúsági műhelye).

    Barbi: Drezda nekem is ilyen élmény volt. Meg tavaly megpályáztam egy ösztöndíjat, és kimentem Dublinba, az a konferencia számomra világképfordító volt. Nemzetközi szinten voltak ott drámapedagógusok, és először tapasztaltam meg, hogy hogyan is szól egy igazi szakmai vita. Nem mindig finomkodtak, viszont azt a kommunikációt nagyon el kellene sajátítani, valahogyan…, ott tudnak kommunikálni az emberek. Egyébként ezen a konferencián Bethlenfalvy Ádám is előadott. 

    Az Örkény Színházban voltatok szakmai gyakorlaton. Készítettetek előadáshoz kapcsolódó foglalkozásokat, tartottatok workshopokat. Hogy kerültetek oda, miért ezt választottátok?

    Luca: Engem az Örkénnyel kapcsolatban az kezdett érdekelni, hogy milyen egy olyan színház és annak a színházi nevelési műhelye, ami ennyire foglalkozik azzal, hogy hol van és ennyire túlnéz a falain: be van kötve a városba. Emellett igényem van a rendszerekre, a jól keretezett működésekre, és azt gondoltam, hogy szervezeti szempontból is sok mindent lehet ellesni egy ekkora és olajozottan működő műhelyből.

    Barbi: Nekem elég sokrétű ez a dolog. Hasonló Lucáéhoz is, meg az Örkényben én még a képzés előtt láttam egy foglalkozást, és arra gondoltam, a szakgyak jó keret vagy visszacsatolás lenne ehhez az élményhez. De egyébként az összes kőszínház közül én az Örkényhez érzem magam legközelebb, szeretem, ezért is.

    Hogy éltétek meg az ottani munkát, milyen tapasztalatokat szereztetek?

    Luca: Nekem a légkör szempontjából nagyon pozitív volt mind a színház, mind a műhely. Már maga az, ahogy viszonyulnak az emberek egymáshoz, bátorító volt számomra is. Viszont sokszor éreztem azt, hogy már az összes feladatnak van gazdája, és ahhoz, hogy több felelősséggel és kihívással találkozhassak, magabiztosabban kellett volna kommunikálnom ezt az igényemet. Nagyon aktívan képviselni egy ötletet – ebben lehettem volna ügyesebb, de emellett élveztem az ottlétet. Tanulságos volt szakmai és önismereti szempontból is.

    Barbi: Befogadóak, most nem is nagyon tudnám mással kiegészíteni.  Talán csak azzal, hogy nagyon jó a kaja az Örkényben (nevet). Meg hát Mácsai Pállal, a társulattal, az irodában dolgozókkal, igazából mindenkivel mindig lehetett kommunikálni, segítőkészek voltak, mindig mindenki köszön egymásnak, ami sokat elárul egy helyről.

    Drámainstruktorként melyik korosztállyal szerettek legjobban együtt dolgozni?

    Debreceni Luca

    Luca: Én nagyon szeretek a nagyobb ovisokkal, kisiskolásokkal dolgozni, ott több tapasztalatom van, és szeretem az energiájukat. De a középiskolásokkal is nagyon élvezem, főleg az előkészítő és feldolgozó foglalkozásokat. Ehhez a két korosztályhoz jól tudok kapcsolódni.

    Barbi: Eddig főleg úgy hozta az élet, hogy gimisekkel dolgoztam többet. Azt tudom, hogy velük nagyon könnyen megtalálom a közös hangot. Kvázi nem jelentenek kihívást, de persze nagy a szórás, hogy milyen szociokultúrából jönnek. Felnőttekkel is jól tudok dolgozni. Kisebbekkel sokáig nem dolgoztam, de aztán az első amerikai utamnál a táborban kicsikkel voltam, és az is szuper volt.

    Ha bármilyen témában készíthetnél színházi nevelési foglalkozást vagy előadást, mit választanál?

    Barbi: Az jutott eszembe, hogy azt nagyon szeretem ebben a szakmában, hogy miközben „öregszünk”, emberekkel, fiatalokkal dolgozunk, akik folyamatosan frissen tartanak minket, és emiatt mindig up to date vagyok – ezt nagyon csípem. Úgyhogy résztvevői visszajelzéseken gondolkozva: a fiatalokat a fakenews-ok eléggé érdeklik mostanában, meg hogy honnan lehet objektív forrásból tájékozódni. Talán ebből a témából. Egyébként Bethlenfalvy Ádámmal és az Örkény Kaptár diákjaival csináltunk is egy interaktív kiállítást a tavalyi Színházak Éjszakáján a Madách téren ebből a témából. Nagyon király volt.

    Luca: Nekem az idő egy olyan téma, ami vissza-visszatér, de még nem vagyok benne biztos, hogy a megfelelő formát találtam meg hozzá. Inkább felnőtteknek szólna: arról, hogy hogy kezeled, és mihez kezdesz vele, a Momo gondolatiságát követve. És most a karantén alatt-után, lehet, hogy még eggyel aktuálisabb téma, mint amikor csak azt emlegetjük, hogy rohan a világ. Hiszen most volt egy nagy kizökkenés, megállás. Szóval ennek kapcsán jó lenne közösen játszani, gondolkodni.

    Mit tekintetek eddigi legnagyobb szakmai sikereteknek?

    Barbi: Nekem a legutóbbi Amerika biztosan egy sikerélmény volt. Napi öt session-t kellett megtartani heti hat napon át, hét héten keresztül, 6-16 éves korosztálynak, órás váltásban és egy kollégámmal toltuk végig, akivel nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Kemény volt, és nagyon satisfying. Kicsit ipari érzése is volt az embernek, de ott meg azt volt jó megtanulni, hogy have fun! Persze ezt az amerikai hozzáállás is indukálta.

    Luca: Amikor tavaly, a második félévben 4-szer kellett foglalkozást tartani egy iskolában. Mi Blankával (Hirmann Blanka, osztálytárs – a szerk.) egy informatikai és vegyipari szakközépben voltunk. Ők korábban nem találkoztak drámás formákkal, és nagyon érdekes volt, hogy mi erre hogy tudunk reagálni. Jól sikerült, jó élmény volt. Utána pedig ebből az anyagból egy SzínProt is fejlesztettünk, ahová egész más tapasztalattal jönnek a játszók. Fontos tapasztalat volt arra nézve, hogy hogy találjuk meg a megfelelő kódot és játékokat ennyire különböző csoportokhoz, ugyanabban a témában.

    Barbi: Nekünk is volt ez a projekt, Ágival (Csikász Ágnes, osztálytárs – a szerk.) mi a Mozgásjavító Intézetbe mentünk. Az nagy királyság és tanulás volt, és rettentő kedvesek voltak az emberek. Még eszembe jutott az első imprós Laborom a SzínMűVeletekben. A végén nagyon sokan odajöttek, hogy lesz-e folytatása, mert jönnének még. Szintén az imprós kurzusom a Radnóti Színház Ifjúsági Műhelyében, hatalmas tanulás volt, jó csapat jött össze és talán a legnagyobb szakmai visszajelzések, hogy jól csinálom, amit csinálok. Hálás vagyok a skacoknak.

    Lévai Barbara Amerikában

    Mik a terveitek a jövőre nézve?

    Barbi: Nem tudom, nagyon bizonytalan a jövőm. Azt tudom, hogy szeretnék külföldre menni. Elég valószínű, hogy Erasmus-szal kimegyek Angliába. Próbálom finoman elhagyni a komfortzónámat, nem úgy, hogy lesz, ami lesz. És ha minden jól megy, akkor még ezután egy mesterképzést csinálnék Angliában.

    Luca: A Budaörsi Latinovits Színház ifjúsági műhelyét viszem majd, kíváncsi vagyok, várom. Ezen kívül még vannak projektek, amik egyetemiek, vagy azon túliak, amikben bízom, hogy lesz folytatásuk. Az egyik ilyen a Katonában a Bánk bánhoz készült foglalkozás. Ez azon a héten lett volna először, amikor bezárták a sulikat, úgyhogy remélem, bepótoljuk majd! Ami meg egyetemi, az az, hogy Siflis Anna bábrendező vizsgájához, az Amika cukrászdájához kapcsolódó foglalkozás a diplomamunkám. Remélem, ez is fut majd tovább!

    Mit ajánlotok a jövő drámainstruktorainak? Hisz jövőre indul új osztály is.

    Barbi: Én azt ajánlom, hogy tanuljanak nyelvet a képzéssel párhuzamosan, és merjenek nyitni többfelé, akár nemzetközileg, nagyon fontos.

    Luca: Hogy kérjék, keressék azokat a helyzeteket, amikor más osztályokkal lehet együtt dolgozni, mert ezek nagyon hasznosak, és a későbbiekre is nagyon jó hatással lehet, ha ismerik egymást, és nem feltétlen csak a büféből, hanem munkából is.

    Mit jelent számotokra drámainstruktornak lenni?

    Barbi: Sokat írtam erről a szakdolgozatomban. Nem erre ad konkrét választ, de kapcsolódik ehhez, és számomra fontos: az oktatás forradalmasításának résztvevői és zászlóvivői vagyunk.

    Luca: Nekem egy folyamatos határon levést jelent, mert a színházban dolgozók is megkérdezik, ki vagy, meg a pedagógusok is, és persze mindkettőhöz kapcsolódik. Egyszerre játszópajtás és facilitátor, egyszerre hangzik nagyon komolyan, ha elmeséled, mit csinálsz, de tudod úgy is tálalni, hogy az emberek irigykedni kezdjenek. Jobban végiggondolva talán nem is határon, hanem inkább metszéspontban levést jelent számomra.

    - Színházi pillanatok az Instagramon -