Mackós bája, virtuóz szövegmondása a legnagyobb nevettetők közé sorolta. Huncut tekintete fölött címerként virító kopaszságával Kazal László a magyar komikusok táborának – termetében is – kimagasló egyénisége volt. Rá emlékezünk.
1911. február 27-én született Kazal László. Hatéves volt, amikor az édesapja elesett a fronton. Az iskolában bukdácsoló, nehezen kezelhető fiú volt, kisvendéglőt nyitó özvegy édesanyja sem bírt vele. Kibukott a kereskedelmi iskola második osztályából – csak énekből és testnevelésből nem húzták el –, bánatában újságkihordást vállalt, majd egy divatkereskedésben lett kifutófiú. Borfiú, majd pincér volt a Gellért Szállóban, ahol tettlegességig fajuló szóváltásba keveredett a főpincérrel. Mennie kellett. Megélhetési gondjai miatt nyakkendőkészítőnek állt, volt dzsesszdobos, parkett-táncos és bárénekes is.
Beiratkozott Rákosi Szidi színiakadémiájára. Statisztált a Király Színházban, 1929-ben a Bethlen téri színházban kezdte pályáját, majd Miskolcra került segédszínésznek. Táncos bonviván szerepekben tűnt föl, de komoly prózai feladatként Az ember tragédiája Ádám szerepét is megkapta. Színpadi pályakezdése is botrányosra sikeredett, kiütközött heves vérmérséklete, kötekedő természete. A magas termetű ifjú összeverekedett a miskolci színház ügyelőjével, ezért elbocsátották. Az összeférhetetlenség bélyege sokáig elkísérte a pályán.
A miskolci botrány után a csongrádi társulat ünnepelt színésze lett. Egy véletlen beugrásnak köszönhetően 1936-ban került Budapestre. Az Én és a kisöcsém című darab bonvivánja megbetegedett, és a Városi Színház ügyelőjének eszébe jutott a délceg, jó humorú csongrádi fiú. A Budai Színkörben a Budapest–Wien című zenés vígjáték főszerepét kapta meg Bársony Rózsi és Latabár Kálmán partnereként. Felfedezték, a harmincas évek második felére slágerénekesként lett népszerű, 1938-ban gramofonénekesnek szerződött a Tonalit Gramophon Rt.-hez.
A II. világháború végén katonaszökevényként bujkált vidéken, majd egy szabadsághegyi villában. A háború után a Kamara Varietében és a főváros könnyebb műfajú színpadain tűnt föl. A Fővárosi Vígszínházhoz, majd 1950-ben a Vidám Színpadhoz szerződött, melynek haláláig tagja maradt. Az ötvenes évek elején is táncdalénekesként ismerte meg az ország. A népszerű komikát, Balogh Erzsit vette feleségül, akivel a Vidám Színpadon találtak egymásra.
A lemez-, tévé- és rádiófelvételeknek köszönhetően számos kupléja, kabarészáma maradt fenn. A nevető ember, Kisebb lett a kalapom és a Cipzár örökbecsű alkotás. A Borkóstoló című kabarészámát számtalan vidéki és pesti előadáson a saját szörpjével tálalták. A darab „temetésén”, az utolsó előadáson kollégái tréfából borra cserélték a szörpöt. Megbántódott, művészi munkája semmibevételének érezte a csínyt. „Egyre gyakrabban gondolok Molière-re, az Úrhatnám polgárra, a Képzelt betegre… S bár évek óta nem lépek föl olyan helyiségben, ahol asztalok vannak, az asztalokhoz tartozó spiccesek megismernek” – kesergett 1960-ban.
G. Dénes György, Zsüti, a legendás dalszövegíró megírta számára az 1964-ben lemezre vett Telefonkönyv polka szövegét. A telefonregiszter dalba öntése és eléneklése a lehetetlennel határos, de fergetegesen mulatságos vállalkozás volt.
Utoljára egy Salamon Bélára emlékező tévéműsorban szerepelt. A pályáját kísérő nehézségek nem törték meg. „Nem az a fontos, az ember hány éves, csak a szíve legyen fiatal” – énekelte. Megmaradt túláradó jókedve, széles mosolya, mely tekintélyes külsővel és barátságos megjelenéssel párosult. Mértéktartóan élt, de baráti társaságban lehengerlően tudott mulatni, ezernyi dalt ismert. Szeretett főzni, dunaalmási nyaralójában barátai a „luculLaci” lakomákon ételeit és borát is megízlelhették.
“A színész, aki kezdetben hősszerelmeseket és bonvivánokat alakított, nem csupán kilókban mérhetően súlyos komikussá lett, aki kacagva, göcögve, brummogva, nevetve nevettetett, aki a humorban a tréfát ismerte, aki jóízűt hahotázott a saját figuráján is, utóbb a szomorúság könnycseppjét morzsolta szét szeme sarkában” – írta róla nekrológjában Tarján Tamás.
Molnár Gál Péter visszaemlékezése szerint, amelyet a Papageno idézett fel, bárhol lépett is fel, nem lenyomta számát, mindenhol a teljes művészi morállal igyekezett elcsábítani közönségét. Elénekelte a telefonkönyvet, csodálatos részeg és tanár volt, hadarószámát minden alkalommal vastaps követte. Tökéletesen ismerte a hatáskeltés titkát, kiváló poentírozó képessége mellett a sűrítő jellemábrázolásban is kitűnt.
Vágyott Volponéra, Tevjére, Doolittle-re, de nem bánkódott, hogy a színigazgatók nem rá osztották ezeket a szerepeket: „Színészetem minden sikerét a pestieknek köszönhetem. Azoknak, akik egész életemben így köszöntek rám: — Szervusz, Laci! Én legtöbbször őket játszottam el. Most már mondják, mondogatják sokan így is: — Szervusz, Laci bácsi! Múlik az idő…” – nyilatkozta 1981-ben.
Forrás: MTVA Archívum, MTI, Papageno