Színházi időkutatónak tartja magát Árvai György, aki képzőművészeti stúdiumait megelégelve toborzott maga köré alkotótársakat. Bozsik Yvette-tel közösen induló pályájának meghatározó állomása a Szkéné.

– A Képzőművészeti Főiskolán tanultál, de valamit már akkor nagyon hiányoltál.

– A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján az underground művészet aktív figyelője voltam. Amikor harmadik próbálkozásra felvettek a képzőre, azt hittem, hogy olyan közeg vár, ahol félszavakból is értjük egymást. Nem így történt, idegenebbül éreztem magam, mint addig. Az egysíkú oktatást provokációként éltem meg, unatkoztam. Egy irodalomórán született meg bennem a művészek szóból a ’természetes vészek’, mint az alkotói állapot természetes létformája. Talán az is megvolt, hogy kell egy formáció: így jött a ’kollektíva’. Sosem akartam a nevemet előtérbe tolni: egy munkában sosem csak én vagyok. És akkor megalakult bennem a Természetes Vészek Kollektíva. Az intellektuális vákuum robbantotta ki belőlem az első megnyilvánulást az Almássy téri Szabadidőközpontban, ami kedd esténként a művészeti főiskolások rendelkezésére állt. Hirdetésekben kerestem alkotótársakat, bízva abban, hogy összeállhat egy csapat az alkalomra. A Balettintézetből jött Bozsik Yvette másokkal, a Zeneakadémiáról Horgas Eszter, a Képzőről pedig egy szaktársam. Egy eseményt akartam létrehozni, nem performanszt, nem happeninget, nem színházat. Mindenkivel külön-külön próbáltam, senki nem találkozott senkivel, csak a játéktérben, az esemény folyamán. Azt éreztem csak, hogy ebben a komolyan vett, képlékeny játékban honnan hová kell eljutni.

– Ez volt a Nem térkép e táj, 1984-ben.

– Igen, és előtte alá kellett írnom, hogy az előadásban nem kerül szóba Trianon vagy Erdély elcsatolása… Egy üres cselédszobába kétszer annyi embert hívtam, mint ahányan állva befértek a térbe. Egyesével mentek be, de senki nem jöhetett ki, így a soron következők nem tudták, mit kell, lehet bent tenni. Mindenki kapott egy széndarabot, és a falon lévő világtérképpel azt csinált, amit akart. A gangról kamerával filmeztem mindezt. A fekete-fehér felvételt később színes Super 8-as felvétellel visszaradíroztam. A színes foltokból lassan visszajött a térkép. Ez volt az esemény bázisa. Teltház volt, sokan látták, Rényi András és Regős János is.

– És Regős azt mondta, hogy gyere a Szkénébe?

– Nem gondolkodtam távlatosan. Éreztem a teret, a résztvevőket, a nézőket. Szagot fogtam. És akkor odajött Regős. Én nem vagyok jó néző, mert mindent magamon keresztül nézek. Tudtam, hogy mi a Szkéné spektruma, de nem jártam oda, szóval onnan nem ismerhettük egymást. Azt mondta, hogy ha bármilyen elképzelésem van, keressem meg. Csináltam még egyet, ami már a Szkénében ment, heterogén csapattal, ez volt a Buster Keaton sétája. A harmadik munka volt az, amikor Yvette-tel kiválasztottuk egymást: az ő nyitottsága inspirált.

– Térjünk vissza a TVK-hoz: a kollektíva használatával kifejezed, hogy nem szereted azt a felosztást, ami megkülönböztet rendezőt, táncost, színészt, satöbbit?

– Nem, de az, hogy ki van és ki nincs ott a színpadon, őrületes különbség. Képzőművész gondolkodású vagyok, tőlem egy adott estén az válik le, aki a színpadon áll: bár én nem vagyok ott, de minden, ami ott történik, belőlem is van. Az alapszikra általában az én fejemben pattant, de Yvette komoly, minőségi partner volt, aki hihetetlen gyorsasággal fejlődött.

– Az akkori darabjaidnak mi volt a kiindulópontja?

– Mindig ugyanaz és más: kevésbé a dramaturgia, még kevésbé a szöveg. Ami mindenben a legjobban érdekel, az az idő. És az idővel való foglalkozásban a színház elég jó. A művész, aki tárgyakat készít, időtlenné teszi azokat, de a színháznál kockázat rejlik abban, hogy egy térben, egy időben vagyunk együtt. A másik probléma a tér: míg az idővel való foglalkozás bölcsességi fokozat, a tér iránti érdeklődésem velem született. A kettő összekapcsolódik: sokszor úgy tűnik, hogy térprobléma, amit a színpadon csinálok, de valójában az időről szól.

– Mennyire voltál magányos akkor ezzel a gondolkodással?

– Alkotóként én a mai napig alapvetően magányos vagyok. Kulturális értelemben fel sem merült a kérdés: semmi más nem érdekelt a világon, a befolyásolási lehetőségeket se engedtem közel magamhoz, amit ma már inkább bánok.

– Pedig a Szkénében volt mozgolódás.

– Önmagamat néztem akkor is, amikor másokat néztem. Ami nem jelentette, hogy ne dolgoztam volna örömmel mások munkáiban: Szkipe, Árkosi Árpi, Olascher Tamás és mások is könnyen berántottak. Sok érték teremtődött akkor a Szkénében: annyi, amennyi sehol az országban.

– 1985-ben A győzelem tegnapját mutattátok be a Szkénében, majd jött a legendás Living Space, azaz Eleven tér. Milyenek voltak a reakciók? Érdekelt ez egyáltalán?

– Álságos lenne azt mondani, hogy nem érdekelt, de félrevezető volna azt állítani, hogy igen. Ez egy belső rendszer volt, amit a Kollektíva állított fel, és mindenben meg kellett egyeznünk. Az érdekelt igazán, hogy a közösen megállapított úton hogyan tudunk végigmenni. Közönség volt, nyitott is volt, de nem elemeztem a reakcióikat. Amikor ezekkel az előadásokkal elindultunk Nyugat-Európába, a tengeren túlra, és hatalmas színháztermekben állótapsos ováció fogadott minket… Hát, én nem vágytam erre. A legfontosabb, hogy őszintén kell alkotni, de amikor bekapcsolódik a történetbe a pénz, a politika, a közönségnek való megfelelés, hirtelen túl sok lesz a tét, és ez engem egyáltalán nem vonzott.

– De egy előadás mégis csak a nézőnek születik, nem?

– Az előadás belül kell megtörténjen. Hatalmas különbséget érzek alkotás és reprodukálás között. Bennem nincs ott az a motor, hogy még kétszázan vagy ezren lássák az előadást. Tudom, hogy megszületett, tudom, hogy miknek kellene megtörténnie, de már nem sodor el. Ezért mindig lefelé igyekeztem redukálni a játszási alkalmakat, ami egy olyan alkotótárssal, aki a színpadon éli meg mindezt, nagy kiszúrás. Nem akartam színes magazinok címoldalára kerülni: az alkotás érdekelt, nem pedig a nyüzsi utána. A szkénés lét így működött: szinte még be se mutattuk az egyiket, máris a következőn gondolkodtam.

– 1990 és 1991 között több bemutatótok is volt még a Szkénében, de ezekről nagyon kevés információt találtam: Originator, Embrió-tor, Álom-lét.

– Az Álom-lét idején diplomázott Yvette: az Operettszínházban a Csipkerózsikában táncolt. Engem ez a különös kettősség érdekelt; az, hogyan lehet összerakni a balett-táncos létét és a Természetes Vészek Kollektívát. Formáját, tartalmát tekintve jó emlék. A születés és a halál mindig jelen van az előadásaimban. Ez nem választás a részemről: szerelemről vagy más témákról nincs mondanivalóm. Az Álom-létbenCsipkerózsika nem ébredt fel, mi mentünk be az álmába. Az Embrió-tor fájdalmas emlék, mert több „közreműködő” rövid időn belül meghalt. Halottidézés helyett „élőidézést” csináltunk, vagyis azt mondtuk, hogy ne a haláluk után hiányozzanak az emberek, hanem még életükben legyenek fontosak, mert így a kapcsolatokban minőségi változások állnának be. A három említett előadás közül az Originator futott be pályát: a Szkénében mutattuk be, de sokat ment külföldön is. Yvette az első felét készítette el, én a második részét. Egy posztamensen ült bebábozódva egy lény. Az organikus burok kinyílt, redukált, intenzív állapotban láttuk mozogni, majd a magasból lezuhanva tette tönkre környezetét, a köré helyezett hatalmas, szimbolikus tojásokat: elmesélve banális, de formailag ez történt. A szkénés létünk az Álom-léttelért véget. Regős vitt át a MU Színházba Leszták Tibihez, akivel azonnal egymásra hangolódtunk. A TVK ott, meg a Trafóban folytatta a hazai működését.

Szerző: Jászay Tamás