„Nyilvános megemlékezéssel búcsúzik a Győri Nemzeti Színház társulata Korcsmáros Györgytől, színházunk egykori igazgatójától 2022. november 17-én, 17 órakor a színház előtti téren. Várunk mindenkit, aki szeretne búcsút venni Korcsmáros György, Jászai Mari-díjas magyar színésztől, rendezőtől, érdemes művésztől” – tette közzé weboldalán a teátrum. A nemrég elhunyt művész egy különleges írásművét idézte fel a Képes Kiadó.

Korcsmáros György 1952. október 26-án született, 1978-ban színész, 1982-ben rendezői diplomát szerzett a Színház és Filmművészeti Főiskolán. 1978-1979 között a Vígszínház, 1981-1982 között a Budapesti Gyermekszínház tagja volt igazgatóhelyettesként is. 1982-1985 között a Madách Színházban dolgozott, 1985-1989 között az Arany János Színház, 1989-1990 között a Rock Színház főrendezője volt.

2007-ben felfüggesztette állásából a győri önkormányzat és fegyelmi eljárás megindítását rendelték el a gazdálkodási területen tapasztalt hiányosságok miatt. Korcsmáros akkor úgy nyilatkozott, a döntés hátterében politikai szándékok húzódnak, 15 éves baloldali vezetés után ugyanis az önkormányzati választások fideszes győzelmet hoztak.

A direktor 1999-2007 között a Vidéki Színházigazgatók Egyesületének elnökeként is dolgozott. 1994-ben kapott Jászai Mari-díjat, 2010-ben érdemes művésszé vált. Színházi munkái mellett több tévé- és mozifilmben is feltűnt, többek közt a Fekete gyémántok (1976) Oszkár bárójaként, illetve azX – A rendszerből törölve (2018) Magda Pétereként is feltűnt a képernyőn. Szinkronszerepeket is vállalt, hangja a Columbó, a Mad Men – Reklámőrültek, illetve a Fekete tükör című sorozatokban is hallható.

Egy üveg konyak

„Apánk már nagyon beteg volt, amikor 1975 május elején hazaküldték a kórházból, feltehetőleg azért, hogy esetleges elhalálozásával ne rontsa a statisztikai átlagot. Tulajdonképpen örültünk is ennek, hiszen a beteglátogatás az onkológiai osztályon mindannyiunk számára mélységesen deprimáló volt, és az otthon mégiscsak otthon!

A fájdalom néha szörnyen megkínozta. De egyes napokon jól érezte magát, optimista lett, és azt tervezte, hogy nyáron már újra dolgozni fog. Akkoriban nekem, mint a Színművészeti Főiskola első éves színész hallgatójának, megjelent néhány novellám az Új Írás nevű irodalmi folyóiratban, a „Fiatalok a jövőnek” című rovatban, Eszterházy Péter és Hajnóczy Péter társaságában. Nem ismertem írókollégáimat, hiszen fiatalok voltunk a jövőnek, de mindenesetre nagy megtiszteltetés volt átnézni a kefelevonatot Juhász Ferenc főszerkesztői irodájában.

Apánk boldog volt, hogy nem „csak” ripacs vagyok, további irodalmi munkásságra biztatott, és jókedvében elővett egy akkoriban nagyon exkluzívnak számító francia konyakot, Camus-t. Péter bátyámmal hárman kortyoltunk belőle, és – bár lelkünk mélyén tudtuk, hogy betegségéből sosem fog felépülni – koccintottunk a jövőre.

Az üveg még félig tele volt, amikor apánk meghalt. Nekem a temetését megelőző napon volt az úgynevezett rostavizsgám, ahol a tanári kar eldönti, hogy a színészpalánta folytathatja-e tanulmányait, vagy fogcsikorgatva kereshet más foglalkozást magának. Én átcsúsztam a rostán.

Az év végi bankettre nem a boldogságtól repesve mentem el, hiszen másnap reggel lesz a temetés, minek örüljek?! A Márványmenyasszony nevű étteremben búslakodtam az osztálytársaim örömködése közepette, amikor belépett a helyiségbe a korszak színészóriása, Latinovits Zoltán. Pintér Tamás, az Oroszlán, odahívta az asztalunkhoz, és ő leült közénk.

Az este további történetét nem részletezem, de a lényeg az, hogy miután megtudta rosszkedvem okát, éjjel a lakásunkban fejeződött be a beszélgetés életről és halálról, és én lenyűgözve vettem tudomásul, hogy ez a zseni a szobámban ül, és hol Adyt, hol József Attilát szaval, attól függően, hogy melyik vers miként passzolt mondanivalójához.

Hajnali háromkor nem álltam meg, és bementem anyánk szobájába, hogy megmondjam neki, itt van nálunk Latinovits, de te csak aludjál tovább, mert még van pár óra a temetésig!

Talán említenem sem kell, hogy a Camus maradéka ezen az éjszakán fogyott el. Latinovits forgatásra ment reggel, én a temetőbe.

Körülbelül 25 évvel később Bujtor Pistánál voltam, közös filmsorozatunk megbeszélésén. Valamitől eszembe jutott a konyak, mit apánkkal kezdtünk el inni, és az ő bátyjával fejeztük be. Pista meghallgatta, majd kiment a szobából. Kisvártatva egy bontatlan Camus-vel a kezében jött vissza, és azt mondta:

– Ezt az édesapád és Zoli küldi!

Azóta, ha konyakot iszom, mindig megemelem a poharat az ég felé.”