A Delta Produkció nagy sikerű Operabeavató Bánk bán sorozata a Magyar Zene Házában látható. Az 5. rész április 13-17. között elérhető az eSzínház felületén!
Hogyan legyen a zene és a színház mindenkié? Az Operabeavató csapata azt vallja, hogy ezen két terület egyesülése, azaz az opera, bárki számára érthetővé és élvezetessé tud válni. A nézőket az előadásokon az ötletgazda Dinyés Dániel vezeti be a zene rejtelmeibe, míg az operai próbafolyamatba Göttinger Pál rendező enged betekintést.
A minden alkalommal egyedi és megismételhetetlen beavatókhoz a hazai operajátszás legelismertebb művészei társulnak. Az Operabeavatókon minden megtörténik, aminek egy hagyományos operaelőadás során nem lenne szabad megtörténnie.
– Te mennyire rajongod a Bánk bánt? Mennyire volt egyértelmű, hogy az Operabevató idei évada köré épüljön?
Nem volt magától értetődő döntés, hogy a legsötétebb színeik mellett is nagyon szórakoztató Mozart-művek után egy ilyen (egyébként károsan) túlkomolykodott anyag felé forduljunk. De szerintem a Bánk bán is szórakoztató darab a maga módján, hiszen egy udvari intrikázós, sarokba szorítós, torkodnak-kést-szegezős, sötét várkastélyban össze-vissza rohangálós sztori.
Egyfelől egy keverem-kavarom természetű politikai thriller, másfelől egy nagyon súlyos megsemmisülés-történet, kápráztatóan sok szálon fut, nagy színészi tettekre ad módot, súlyos témákat vet fel, ugyanakkor élvezetes programot kínál minden szereplőjének, minden alkotójának, és most már merem állítani, hogy a Magyar Zene Háza közönségének is.
– Dinyés Dániel zeneszerző-karmester, akivel közösen viszitek az Operabeavatót, úgy fogalmazott a Bánk bán-sorozat kapcsán, hogy nem szereti azt az ájult imádatot, ami a nagy, ismert alkotásokat körülveszi. Azt mondja, “sokat ártunk egy műnek, amikor kijelentjük róla, hogy zseniális, mert attól kezdve olyan, mintha nekünk nem lenne vele dolgunk, működik magától. A Bánk bán esetében ez biztosan nem így van”. Egyetértesz ezzel?
Feltétlenül. A Bánk bán arra tanít minket, hogy a remekművekhez is szabad sajátosan viszonyulnunk, és ennek a módja nyugodtan különbözhet mindenkinél. Ezt tette a maga korában Nádasdy Kálmán is, aki komolyabb dramaturgiai (sőt, zenei!) változtatásokat eszközölt a műben, egész részeket műtött át, jeleneteket, ezáltal értelmezési alapvetéseket cserélt le.
Képzeljük csak el, ahogy ma valaki “kicsit hozzányúl” mondjuk az Aidához és “leporolja”. Állna a bál. Nádasdy viszont nem zavartatta magát, és mi példát veszünk róla, mert a játékos tiszteletlenség nekünk is sajátunk Danival, és élvezzük, hogy tetten érhetjük egy olyan valakinek az észjárását, aki sok évtizeddel ezelőtt végigcsinálta, amivel mi csak kacérkodunk: elemezte, ízekre szedte, összerakta, és ezzel hozzátette a sajátját az utókor számára.
Valószínűleg ez is az Operabeavató sikerének egyik kulcsa, hogy valamelyest betekintést enged a próbaterembe, az alkotási folyamatba és a dilemmákba is.
– Az Operabeavató már túl van a 100. előadásán is… Mit jelent számodra ez a közös játék a meghívott énekesekkel, Dinyés Danival és a nézőkkel?
Minőségi szabadidőt. Amikor én belépek egy színházba, a fejemben kattan a kapcsoló, ami jelzi, hogy “most dolgozom”. A munkaidő a próbát vagy az előadásokat jelenti, azt, hogy tanulok, hogy megpróbálok felismerni szabályszerűségeket, hogy az általam szeretett vagy sosem látott kollégák munkáját figyelem, mert később is akarok rájuk emlékezni, miközben repkednek a jegyzeteim arról, hogy mikor, hol, mit, kivel láttam.
Az Operabeavatót viszont nem úgy élem meg, hogy szolgálatban vagyok, hanem úgy, hogy éppen ráérek. A néző is “ráér”, mert ő sem a Bánk bánra ül be, hanem tudja, hogy egy kvázi tábortűzi szórakozásra jött, háromszáz fős társaságban. Az Operabeavató elsősorban arra való, hogy jól érezzük magunkat, hogy megtornáztassuk az agyunkat és a rekeszizmainkat. Bumfordi, de jó hasonlat a szellemi-lelki wellness fogalma. Lemegyünk gyúrni egy kicsit. Fáj is utána, el is fáradunk, de jó volt.
Nagyszerű közönségünk van, akik értő közösséget alkotnak, és akik most már például felnevetnek azon, amikor egy szerelmi jelenetnél a hátsó szándékokkal közeledő szereplő a recitativója közben hirtelen hangnemet vált. Nekem ez óriási sikerélmény! Ilyenkor hirtelen beintegetnek az ablakon a néhány száz évvel ezelőtti nézők is, akik szintén nevettek ugyanennél a résznél, mert számukra ez a zene még nagyon is élő kommunikációs formát jelentett.
– Az Operabeavató egy találkozási pont is nektek Dinyés Danival, akivel régóta és jól tudtok együttműködni. Hogy kell elképzelni a ti párosotokat, a közös munkátokat?
Vannak kollégáim, akik akkor érzik magukat komfortosan, ha hosszan üléseznek a jelmeztervezővel, a díszlettervezővel, koreográfussal, karmesterrel, és gondosan ügyelnek arra, hogy ne maradjon köztük és a munkatársaik között félreértés, nagy utakat járnak be együtt. Én ennek az ellenkezőjében érzem igazán jól magam, azzal vagyok a legerősebb munkakapcsolatban, akivel szinte alig kell egyeztetni.
A színészekkel való találkozások közül is azok az igazán emlékezetesek nekem, amikor szinte alig beszélünk a próbán, mert ismerve egymást eléggé, maximálisan megbízunk abban, amit a másik képvisel. Danival sosem beszéljük meg előre a monológjainkat, a vicceinket, vagy hogy az előadás aznap este mire fusson ki. Soha.
Az Operabeavatók formátuma mindig hasonló (és az aznapi részleteket is gondosan választjuk ki, sok bonyodalmas szempont mentén), de az, hogy magában az előadásban, ami nagyrészt impró, ki mire akar kilyukadni, az a másikunknak is meglepetés és feladvány. Ettől az élesben zajló helyzetbe hozástól, egymás alá dolgozástól működik a mi párosunk minden különösebb terv szövögetése nélkül is. A prózai színészek közül például Ötvös Andrással alakult ki hasonló, közös nyelv. Mindenről tudunk beszélgetni, de magára a munkára nem sokszor fecséreljük a szót: inkább csináljuk. Csak gyakorlati felvetéseket kell odavakkantanunk egymásnak, mert lényegi kérdésekben pillanatok alatt elfogadjuk a másik ajánlatát. Az ilyen próbatermi szövetségesek ritkán, évtizedenként egyszer teremnek, megtanultam őket megbecsülni.