Folytatódik a Tompa Miklós Társulat Ibsen-sorozata. A Hedda Gabler, A nép ellensége és a Nóra előadások után Henrik Ibsen egyik legösszetettebb művét, A vadkacsa című drámáját viszi színpadra Keresztes Attila rendező. A bemutatóra 2022. március 27-én, vasárnap 18:00 órától a Színház Nagytermében kerül sor. Ennek kapcsán készült interjú.

Az utóbbi három évadban szinte kizárólag Ibsent rendeztél a Tompa Miklós Társulatnál, A vadkacsa a negyedik Ibsen bemutatód. Mi az, ami miatt kiemelten foglalkozol a szerzővel?

Nagyon közel áll hozzám Ibsen világa, mert kegyetlen őszinteséggel elemzi az embereket, történeteiben olyan élethelyzeteket hív elő, amelyekkel a hétköznapokban nem szívesen foglalkozunk, inkább elhárítjuk őket. Minden esetben egy szikár világot rajzol föl, szikár nyelvezettel, ami tökéletes talaj az ember viselkedésének elemzéséhez, nem csupán a rendező, hanem a színész számára is. Ugyanakkor a szereplősorsokban csodálatra méltó intellektussal állítja szembe egymással a 19. század nagy gondolkodóinak erkölcsi-pszichológiai vitáit, persze, sosem az állásfoglalás szándékával, inkább valamilyenfajta bizalmatlansággal, vagy kritikai hangvétellel teszi. A mi feladatunk pedig saját érveinkkel, tapasztalatainkkal kiegészíteni ezeket, csakis így érdemes részt vennünk az általa elindított vitákban.

A vadkacsát 2004-ben Kolozsváron már rendezted. Mi késztetett arra, hogy Marosvásárhelyen visszatérj ehhez a műhöz?

Részben az, hogy 18 évvel ezelőtt még fiatal voltam, azóta sokat változtam színházi önkifejezésben, látásmódban, és az élettapasztalataim valahogy visszavezettek Ibsenhez. Folyamatosan visszatérek valamelyik Ibsen darabhoz, így találkoztam a Hedda Gablerrel, A nép ellenségével, a Nórával. Kihívás volt számomra, hogy A vadkacsában olyan módon kísérletezzünk a szerepekkel, ahogyan az Ibsen karaktereket a rendezéseimben megismertem.

A kísérletezés részének nevezhető az is, hogy te magad tervezted a díszletet? 

Nem, olyasmivel nem kísérletezem, ami nem az asztalom. Ezt a helyzetet a kényszer szülte. Ugyanez a helyzet állt fenn A nép ellenséges esetében is. Nem vagyok díszlettervező, viszont munkáim során minden esetben a koncepcióval együtt megszületik egy erőteljes színpadi forma is bennem. Ezt a próbafolyamatot úgy tekintem mint egy tanulmányt, mivel a költségvetés teljes hiánya miatt a próbaidőszakban három különböző koncepciójú előadást kellett kigondolnunk. Végül találnunk kellett egy olyan formát, amely a színházban meglévő díszletelemekből összerakható, de közben beszél is arról a világról, amelyet megfogalmazunk. Így született A nép ellensége díszlete is. Míg A nép ellenségében maga a társadalom, a mi esetünkben maga a nézőtér volt a legfontossabb elem, addig A vadkacsában a szereplők képzeletében megszülető világ lenne az, de erre most nem volt anyagi lehetőség. Ígyhát ezek valójában nem díszletek, inkább játékterek, installációk, a kísérletezés terei. 

Az egyik próbán arról beszéltél, hogy A vadkacsa az eddigi Ibsen rendezéseid legösszetettebb darabja.

Valóban az, hiszen az eddig rendezett előadásokban Ibsen témafelvetéseit könnyen lehetett  egy fő probléma köré építeni. A Nórában az foglalkoztatott, hogy a házasságban mint társadalmi intézményében mit jelent a boldogság, és mit jelent nőként és férfiként szabadon élni. A Hedda Gablerben végigjártuk, hogy milyen az, amikor az ember a saját idealizmusának a csapdájába esve életképtelenné válik, A nép ellenségében pedig a társadalom és az ember viszonyát boncolgattuk. A vadkacsában minden előző művének szempontjait egyként jeleníti meg, illetve ezek ellenpontjai is megmutatkoznak két család, Ekdalék és Werléék életének szembeállításával.

Nem véletlenül nevezik A vadkacsát az Ibsen-kánon legegységesebb és legerőteljesebb darabjának…

Azért zseniális ez a mű, mert középre helyezi az élni akaró embert, és különböző lehetőségeket ajánl föl neki a boldog életre, majd a végén kiderül, hogy amíg ezek a lehetőségek csak önmagukért létező megoldásokként vetődnek föl, addig egyik sem érvényes. Megmutatja az idealizmushoz, az igazsághoz, a megszépítő hazugsához, a társadalmi kiszolgáltatottsághoz, az istenkereséshez, a praktikus földhözragadtsághoz való viszonyunkat. Felmutatja az ember igazság-missziójának szörnyű következményeit, és rávilágít, hogy mennyire érzékeny és törékeny az emberi boldogság szála, valamint a családi boldogságé.

Szerinted vannak ma eszményeink? S ha igen, mennyire bízhatunk bennük?

Nem hagyunk annyi időt magunknak, hogy egy eszménykép kialakulhasson bennünk. Inkább emlékeink és ábrándjaink vannak az eszményeinkről. A mai ember irányvesztett, és olyan sokféle, akár egymásnak ellentmondó befolyásoló tényező veszi körül, hogy csak rövidtávon használható eszmények alakulhatnak ki bennünk. Lassan arra vagyunk kárhoztatva, hogy amennyiben nem befolyásol minket a körülvevő világ valamiféle tiszavirágéletű eszményképpel, kiderül, hogy egyénként nem is létezünk igazán.

Az interjút készítette: Szabó Réka

Fotó: Bereczky Sándor