(…) Szerepeiből megismerve azt gondolja, van benne vagányság és a mélyben rendkívüli érzékenység is. De hogyan látja ő magát színpadon és azon kívül? Feczesin Kristóf színművésszel, a miskolci társulat tagjával Juhász Ferenc beszélgetett.

Azt vallod, hogy tulajdonképpen már hat éves korod óta készülsz a pályára.

Tanulgattunk olvasni és könnyen tudtam már akkor is memorizálni. Elküldtek versmondó versenyre, ahol megtapasztaltam, mennyire jólesik, ha mindenki csöndben van és engem figyel. Igazából ez tetszett meg. Valamelyest önző érdek, a magamutogatás vágya indított el a pályán, amelyre már onnantól kezdve meglepően tudatosan készültem. Volt traumatikus élményem is, de az csak még nagyobb lendületet adott. Az iskolai versmondó versenyeket sorozatosan megnyertem és jött utána a kerületi, ahol az volt a szokás, hogy a felkészítő tanárokból választották ki a zsűrit. Az én tanárom ezt etikátlannak gondolta, hiszen nyilván a tanárok növendékei is indultak. Volt egy visszatérő gyerek, aki ha nem is nyert mindig, de legalább második helyezett lett. Ezért én többször sírva mentem haza. Anyukám pedig azt kérdezte: „Miért mész kisfiam, minek kell ez neked?”. Azért, mert egyszer meg fogom nyerni! Hat éven keresztül ment ez így, miközben előfordult, hogy idegen szülők és gyerekek jöttek oda hozzám, hogy milyen jó voltam, mégis csak egy különdíjat kaptam vagy rosszabb esetben semmit. Nagyon nagy igazságtalanságnak éltem meg. Közben az iskolában tagja lettem a színjátszó körnek. 

Az osztályfőnököm egy „színész kettőt” végzett magyartanár volt, akit nagyon szerettem. Ő beszélt nekem a Vörösmarty Gimnáziumról, az ország legnagyobb múlttal rendelkező drámatagozatos iskolájáról, amit állomásnak tekintettem a pályához vezető úton. Ott is nagyon jó osztályfőnököm volt, Keresztúri József, neki köszönhető, hogy az országban elindult a drámapedagógiai oktatás. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, eljött Miskolcra, látta a Kivilágos kivirradtig és a Bűn és bűnhődés előadásokat. A Vörösmartyban nagyon felszabadító hangulat uralkodott – szerintem éppen ez a lényege a drámapedagógiának. Mindig hangsúlyozták, hogy nem színészeket akarnak képezni. Voltak beszéd- és mozgásóráink, színházi gyakorlat óráink, csináltunk monológokat, jeleneteket, de a lényeg inkább a közösségépítés volt, az empatikus, nyitott gondolkodásra való nevelés, ami egyébként bármelyik szakmában nagyon hasznos lehet. 

Mindezek fényében hogyan jellemeznéd magad? Kapcsolatokat könnyen létesítő vagy inkább visszahúzódó ember vagy?        

Vegyes. Mindig mosolygós és udvarias vagyok, de van bennem mimózaság, főként, ha új környezetbe kerülök. Kell jó pár hónap, amíg igazán feloldódom. Ez Miskolcon is így történt.

Elsőre felvettek a Színhát- és Filmművészeti Egyetemre…

Igen és ez jó dolog. Tizennyolc évesen, amikor az ember úgy gondolja, ő az élet császára… Mindamellett napokig szinte el sem hittem.

„A Színmű nem az a hely, ahová az ember azért jár, hogy jól érezze magát”  – nyilatkoztad valahol.

Erről is nyilván sok embernek sokféle tapasztalata van. Én azt látom, mindenki, aki elvégezte az SZFE-t, megélt egy lelkileg megterhelő időszakot. Az egyetemen sok érzékeny ember került össze egyfajta versenyhelyzetbe. Tényleg nagyon intenzí munkát végeztünk összezárva kis létszámú, 10-15 fős csoportokba és 3-4 évig hétfőtől szombatig, sokszor vasárnap is, egész évben napról-napra kellett teljesítenünk. Nyilván nem lehet minden nap 100 százalékot nyújtani miközben a művészi érzékenységünket tesszük próbára. A negatív visszajelzéseket is fel kellett dolgoznunk. A mimózaság miatt nem volt könnyű nekem, kicsit önmagam árnyéka lettem. Volt például egy félév, amikor Ingmar Bergman: A legjobb szándékok című regényével dolgoztunk, s én abban a félévben éreztem a legrosszabbul magam, mégis a közé a három ember közé tartoztam, aki ötöst kapott színházmesterségből. Meg voltam győződve róla, hogy csak valamiféle vigaszdíjként adták nekem ezt a jegyet, mert látták, mennyire magam alatt vagyok, holott nyilván nem tettek volna ilyet. Annak ellenére, hogy éppen rossz passzban voltam, tudtam olyat csinálni, ami értékelhető volt.

Tanáraid közül kikre emlékszel szívesen?

Elméleti tanárunk volt Karsai György, aki egyetemes dráma- és színházismeretet tanított. A görög drámákkal kezdtük. Ő tud görögül és ógörögül, sok helyen tanított a világban és azt a fajta szerelmet, ahogyan ezekről a dolgokról beszélt, ahogyan fel tudta nyitni a szemünket az elemzéseivel új dolgokra, egészen ámulatbaejtőnek találtam. Én imádom a görög mitológiát és kultúrát. Pár éve jártunk Görögországban Farkas Sándor barátommal és kollégámmal, akkor is Karsai tanár úrhoz mentem el előtte, hogy adjon nekünk tippeket, hová jussunk el, mit nézzünk meg.
A beszédtanárom, Ságodi Gabriella még Montágh Imrétől tanult. Rendkívül intelligens, s nagyon határozott volt, de empátiával viseltetett irántunk, nagyon jól megtanította beszélni az osztályunkat.
Nagyon szerettem Rába Rolandot, aki elképesztően jó színész és nagyon sokat tud a szakmáról. Csak két évig volt az osztályfőnökünk, de beszédtanárunk maradt. Vele csináltuk meg a Nibelung-lakóparkot, Térey János művét, ami nyelvezetét tekintve nagyon nehéz anyag. Magába foglalja a Nibelung mondavilágot, amit áthelyez a mai korba, a brókervilágba. Igazából csak kiültünk egy sorba a színpadon és mindent a hangunkkal játszottunk, azzal jelenítettük meg a különböző karaktereket, nem volt semmi akció, szinte semmi kellék, leszámítva egy-kettő tényleg nélkülözhetetlen jelzést. Olyan színeket tudott nekünk ezzel megmutatni, amelyek felfedezése valóban nagyon jó útravalót jelent.

A Színművészeti után szinte azonnal Miskolcra kerültél.

Voltam gyakorlaton az Örkény Színházban, bekerültem a Bagossy László rendezte Hamletbe, a címszerepben Polgár Csaba, s a többiek Csuja Imre, Für Anikó, Pogány Judit, Gálffi László… fantasztikus színészek körülöttem – és akkor a főpróbahéten megsérültem, kifordult a bokám és életem első bemutatójából kiestem. De ezután rögtön jött Miskolc. Az ötödév, a végzés éve előtti nyáron Szabó Máté, a Miskolci Nemzeti akkori megbízott igazgatója felhívott, hogy a Nagy Romolusban volna számomra egy szerep. Nem volt kérdés, hogy jövök, megpróbálom. Két osztálytársam már itt töltötte a gyakorlatát, Somhegyi Gyuri és Prohászka Fanni. Őket már a gimnáziumban is ismertem, Gyuri akkor volt végzős, amikor én elsős, Fanni pedig osztálytársam volt és mindkettőjükkel jó kapcsolatot építettünk ki. Abban az évadban csak a Nagy Romulus jutott, de feléledt bennem a vágy, hogy ha csak egy jelenetem van, azt is csináljam meg úgy, hogy felfigyeljenek rá. 

És ez sikerült is. Mit látsz a miskolci színház legnagyobb erényének?

Egyrészt azt, hogy sok fiatal alkotja a társulatot. Ezzel természetesen nem a már tapasztaltabb kollégákat akarom megsérteni, csak azt hiszem, hogy a fiatalság hozhat új energiákat. Én így érzem. Most hárman vannak itt gyakorlaton Máté Gábor osztályából – Béres Bence, Börcsök Olivér, Tegyi Kornél – és miközben kicsit rácsodálkozom, hogy ‘jé, már nem én vagyok itt a legfiatalabb’, a jelenlétük bennem is aktivitást generál. A színházunk erősségei közé tartozik, hogy a Művészeti Tanács öt tagjának, öt rendezőjének különböző a látásmódja, egészen máshogy menedzselnek egy-egy próbafolyamatot. Ebben a csapatban igazi kohézió és összetartás van, szeretettel és tisztelettel viszonyulunk egymáshoz. Jó, hogy segítő szándékkal tudunk hozzászólni a másik munkáihoz, el tudjuk mondani egy-egy előadás után, mi jutott eszembe arról, amit a kollégám csinált vagy akár azt, hogy miként lehetne valamit jobban megoldani. Nem tudom, érezhető-e mindez a nézőtéren, de azt remélem, hogy igen.

Nagyon is!A legfrissebb bemutató a Bulgakov regényéből készült A Mester és Margarita. Ebben Behemót szerepét kaptad.

Büszke vagyok, hogy részese lehetek ennek az előadásnak, különleges összművészeti értéket képvisel. A díszlettől kezdve a zenéig minden részletében nagyon szeretem. Nagyszerű érzés volt a próbákat nézve látni, hogy mennyire jó mindenki! A sok összeadódó jó pedig közös energiát gerjeszt. Már amikor az éves szerződtetésnél megtudtam, hogy ez lesz az egyik előadásom, pont Behemót szerepéért szorítottam. Imádom a macskákat – s picit végig is kísérték a miskolci pályámat. A Kivilágos kivirradtigban „macskára” ittam magam, nyávogtam, az Elza, avagy a világ vége című előadásban szerelmespár voltunk Fannival, macskának becéztük egymást és a végén a nagy vallomásom az volt, hogy én már nem Nyilas Mihály vagyok, én már macska vagyok. Most pedig tényleg az lehettem. Kocsis Andrea, a koreográfus sokat segített a szerep megformálásában. Ő vette fel kamerával, hogyan mozog, gömbölyödik ez az állat és vele gyakoroltuk ki a macska farkát jelképező csuklómozgást is, ami egyébként a rendező, Szőcs Artur ötlete volt. 

Említsünk meg más előadásokat, amelyeket szeretsz!

Szeretem a Vojágert és a csapatot, akikkel csináljuk, bár van bennem egy alapvető hiányérzet, mintha valamit nem tettem volna meg, amit kellene. Az is igaz, hogy általában nem szoktam elégedett lenni magammal. Ez kicsit bosszantó. Mondják, hogy a tökéletességre való törekvés az, ami előre visz, de annyira jó volna, ha egyszer azt tudnám mondani: „Ez az!”. Bagossy László mesélt egyszer egy sztorit egy neves fővárosi művésznőnkről. Látta egy előadásban, amelyben olyan alakítást nyújtott, hogy a szája tátva maradt. Bekopogott az öltözőjébe, gratulálni szeretett volna és azt látta, hogy a művésznő zokog, hogy ő ilyen borzasztó, mint ma este, még soha életében nem volt, abba kellene hagynia a pályát. Tényleg eléggé szélesre tud nyílni az olló aközött, hogy mit érez az ember belül és mit lát a közönség.

Azt, hogy milyen karakterekre szeretnek használni nyilván befolyásolja a társulat összetétele is. Ebben az évadban az öt bemutatóm közül háromban is jellemző az intelligens, de félénk, visszahúzódó típus. El kell persze fogadnom, hogy egy szerep függ az ember alkatától. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a hangunk, jellemünk, az egész külsőnk önmagában mit jelent, hogy a szerep kedvéért el tudjuk ide-oda tologatni. Ha meg kell formálnom egy karaktert, tudnom kell, mi az alapanyagom hozzá. Csak az a rossz, hogy az ember nem akarja kétszer ugyanazt csinálni, szeretne mindig újra törekedni, nem akarja, hogy a nézők azt mondják: „Ó, ezt már láttuk tőle”.   

A SzentivánéjiÁ Rusznyák Gábor munkája, akinek kedvelem a gondolkodásmódját, amit néha nem is egészen értek, de valahogyan mégis igen… Na, éppen ebben az előadásban kicsit más figura lett az enyém. Tetszett Gábor ötlete, hogy Demetrius legyen Theseus fia és lássuk, milyen fajta ember lehet az, aki mindent megkapott az élettől. Élveztem, hogy ellentéte az említett félénk típusnak. Már nem futó előadásunk, de szerettem az Ördögöket – amiben kopaszra kellett borotválnom a hajamat -, mert egy szélsőséges figurát (Kirilov) játszottam. Szerintem sok színész érzi felszabadítónak, amikor a személyiségétől teljesen távol álló alakot kell megformálnia. Éppen azért, mert annyira nincs közöm hozzá, sokkal jobban izgatja az idegrendszeremet, képzelőerőmet, bátrabb tudok lenni benne. Míg ha egy szerep kiköpött olyan, mint én volnék az életben, akkor az skatulyába szorít, akkor nem tudok elég kreatív, elég színes lenni. Jó lenne olyan feladatokat kapni, amelyekről nem is gondolnák, hogy képes lennék teljesíteni. Vágyom erre.

Sztereotíp kérdés, de ezek után mindenképp ide kívánkozik: van olyan szerep, amit nagyon szeretnél eljátszani?

Peer Gynt. Még a gimnáziumban ismertem meg Ibsen művét és odáig voltam érte. Az első rostavizsgára vittem is belőle monológot. Láttam egy elképesztően csodálatos előadását, Zsótér Sándor felettem kettővel járó, akkor harmadéves osztályától, Fehér Balázs Benővel, Bán Bálinttal, Bárnai Péterrel, aki nagyon jó barátom. Szabadtéren hozták létre, az öt felvonás öt különböző helyszínen játszódott, kicsit barangoltunk a színészekkel együtt a térben. Erős élményt nyújtott, ahogyan elvittek bennünket abba a mesébe, szinte teljesen eszköztelenül – ez még inkább meggyőzött arról, hogy ezt egyszer nagyon szeretném. A másik pedig Jágó, Shakespeare Othellojában, mert szívesen játszom negatív szerepeket.   

Szokták mondani, hogy az sokszor hálásabb feladat.

Igen, mert gyakran izgalmasabb karakterek. De itt is az motivál, hogy én alapvetően pozitív, empatikus és nyitott, életigenlő ember vagyok. Tehát Jágó is azért vonz, mert annyira ellentétes személyiség. Az életben nem fogok senki ellen ármánykodni, mert elviselhetetlen bűntudatom lenne.  

Miskolcon talált meg életed első operett szerepe.

Én nem vagyok énekes színész, de azért nyilván egy bizonyos szinten megtanítottak énekelni. Az operett is rengeteget fejlesztett engem, azóta nagyon szeretek gitározni. (Bárnai Péter barátommal készülődik is egy Radnóti monodrámára, gitárral, saját dallamokkal.) Az ének már a felvételin sarkalatos pont volt. Nagyon izgultam, nem tudtam aludni, fáradtan mentem a második rostára, ráadásul még kicsit náthás is voltam. Először egy népdalt kértek, ami után Máté Gábor azt mondta: „Jó, akkor most a Boci, boci tarkát!” A probléma az volt, hogy akkoriban az egyik tévés tehetségkutatóban egy botfülű énekestől ugyanezt kérték, mi pedig egy barátommal, akivel nagyon nevettünk azon, mennyire hamis, megtanultuk úgy, azaz rosszul. Most pedig, amikor ott álltam teljes stresszben, ez a hamis dallam ugrott be. Ültek bent talán húszan-harmincan, s erre mindenki felkapta a fejét. Ült ott egy korrepetitor a zongoránál, be kellett játszania nekem a helyes dallamot.

Amikor itt megkaptam az első énekes feladatot a Bál a Savoyban című operettben, nem is igazán örültem neki. De azóta már megszerettem! Először nem is lett volna dalom. Szőcs Artur, a rendező azt mondta: „Ha ez az első operettje Kristófnak, adjunk neki valamit!” Cser Ádám, a színház zeneigazgatója segített ebben. Mentek a próbák, a koreográfusok, Kocsis Andrea és Lukács Ádám felvetették, hogy akkor már valami tánc is kellene. Mit tudok? Mondtam, van nálam egy sétabot, egy egykezes cigánykerék esetleg? Jó, ezt is építsük be a táncba, de kellene egy spárgát is csinálni! Majd elérkezett az a próba amikor bejöttem a színpadra – szerencsére a szerep szerint is reszkető lábakkal kellett jönni -, rajtam a fejgép, vártam a zenét, de egy teljesen más dallam szólalt meg. Artur rám kiáltott: „Na mi van? Kezd már el! Nem hallod a zenét?” Hallom, de ez valami más zene… Viszont körülöttem mindenki úgy nézett, a színpadon állók is, hogy a tekintetükkel azt kérdezték: mi bajom van? Nyilván magamban kezdtem keresni a hibát, míg végre gyanússá vált, hogy itt valami nem stimmel. Akkor feljött a fény, és Artur elmondta, hogy ha egy társulat hetek óta szervezi már a meglepetést és ennyi ideig teljes titokban képes tartani, az csak úgy sikerülhet, ha nagyon szeretnek. És akkor átadtak nekem egy oklevelet, amelyen ez áll: „Igazoljuk, hogy a mai naptól felvételt nyert az operett csillagai közé. Tündöklő tehetsége nagyoperettek szerepeinek eljátszására is jogosítja.”
Ez is mutatja, mennyire nem hétköznapi közösségi erő mozgatja a társulatot. De az előadást nem csak emiatt az epizód miatt szerettem meg. Őszintén szólva, nekem a zenés darabok nem a kedvenceim, így az operett sem. De bennük lenni, csinálni, egészen más! Az nagyon felszabadító és kellemes.

Ha végül azt kérem, foglald össze, miért jó, hogy színész vagy, mi a válaszod? 

Talán azért imádok színész lenni, mert nem szeretnék soha meghalni és csak a színpadon van esélyem arra, hogy minél több életet belesűrítsek abba az egyetlenbe, ami a valóságban rövidke. Amikor ezt mondom, van egy pici bűntudatom is, azt kérdezem magamtól, de hát nem az embereknek akarok élményt adni? De, nyilván igen, hiszen ha a nézők nem volnának, ha nem lennénk hatással az érzelmeikre, gondolkodásmódjukra, egyszóval teljes lényükre, nem lenne értelme…

Szerkesztette: Juhász Ferenc
https://mnsz-blog.gportal.hu