November 12. és 18. között rendezik meg a Freeszemlét az Örkény Színházban. A szemle ötletgazdájával, Polgár Csabával beszélgetett tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló szabadon alkotásról, a függetlenek támogatásáról, a szemle intenzív fókuszt teremtő lehetőségéről…
Ha azt hallod szabadon alkotni, mi jut elsőre az eszedbe?
A normalitás, hisz ez alapfeltétele annak, hogy dolgozhassunk. Természetesen nem minden életszakaszomban volt ez mindig ennyire magától érthetődő. Más az az alkotási szabadság, amikor diákszínjátszóként hozol létre valamit, ahol szinte teljes, korlátok nélküli szabadság van, és más az, amikor már a színészetet foglalkozásszerűen műveled. Akkor már olyan tényezőkkel is számolnod kell, hogyan maradj friss és motivált. Ezek mind olyan tények, határok, melyeket lehet jól és rosszul is használni. Volt idő, mikor azt éreztem, hogy ezek megfojtanak, aztán mindig jöttek olyan munkák, amelyek újból és újból motiválni tudtak.
Az egy hétig tartó Freeszemle ötlete is a frissesség és a motiváció jegyében született?
Itt, az Örkény Színházban évek óta próbálkozunk azzal, hogy a független színházi közeggel élő kapcsolatot alakítsunk ki. Az elmúlt évadok során is igyekeztünk befogadni független előadásokat, ha épp egy-egy játszóhely ellehetetlenült.
A szemle esetében is segíteni akartunk, bár anyagilag nem jelent hatalmas támogatást, de fontos, hogy a Freeszemlét minél többen lássák. Mindig jó, hasznos, ha a független színházi közeg organikusan be tud csatornázódni a kőszínház életébe felpezsdítve, színesebbé téve azt.
Egyfajta fókuszt szerettünk volna adni ezzel a Freeszfe Egyesületnek. Ezek az előadások egyébként más helyszíneken műsoron vannak az egész évadban. Mégis, ha az egyesület egy héten keresztül intenzíven középpontba kerülhet előadások, vitaestek, közönségtalálkozók, filmvetítések révén, akkor az a minimális anyagi segítség mellett talán másféle támogatást is adni tud majd. A színházunk háttérdolgozóitól és tőlünk is erőfeszítést kíván, ám az nem volt kérdés, hogy ezt vállaljuk, ebbe beleállunk.
A független színjátszás és a kőszínház valójában egymásból nő ki. Mi értelme van, lehet e kettőt mégis emblematikusan megkülönböztetni egymástól, pláne mostanság?
Igaz, szakmai szempontból értelmetlen e megkülönböztetés. Abban viszont már érdemes különbséget tenni, hogy kinek olyan a személyisége, munkabírása, hogy egy intézményt képes elviselni maga felett. Képes elfogadni alkotóként azt, hogy intézményi keretek között bizonyos esetekben csak így vagy csak úgy lehet dolgozni. Ám van, aki mindettől fázik, mert neki megvan a saját ritmusa, munkamódszere. Egy kőszínház egy független csapathoz képest mindenképpen monstrum. Olajtanker, amely nagyon lassan fordul. A támogatási, finanszírozási különbségekről nem is beszélve. És itt most nem csupán arra gondolok, hogy bizonyos független társulatokat nem támogatnak, hanem főleg arra, nincs is egyáltalán vágy, szándék, hogy a függetlenek támogatására legyen egy önálló büdzsé.
Egy csokorban, egy héten keresztül intenzíven ezek az előadások egészen másképpen szólhatnak, mint elszórtan, külön-külön, más és más helyén a városnak, nem?
Valóban, szempont volt az is, hogy ezzel az egy hétre koncentrált eseménysorozattal megidézzük azt a fajta szellemiséget, ami a blokád idején megtapasztalható volt akár a hallgatók, akár az őket figyelemmel kísérők részéről. Ily módon talán támogatják is majd egymást ezek az előadások, beszélgetések, vetítések.
Sajnos manapság az események nagyon hamar elfelejtődnek. Fontos, hogy egy ilyen koncentrált hét alkalmával láthassuk, hogy ez az intézmény, az egyesület él, működik, prosperál, akar és tud dolgozni, a benne dolgozok tudják és akarják is művelni a színházi szakmát.
Szerinted mi lehet az oka és a következménye annak, hogy manapság az események gyorsan felejtődnek?
Nem egészen biztos, hogy ez csupán mostanság jellemző… Az biztos, hogy az információdömping is hozzátesz ehhez, hisz a Facebook három gördítéssel már egészen máshova és máshogy fókuszálja a figyelmedet. Így aztán nem tudunk fókuszálni, a vitáink is felületesebbek, a konfliktusainknak sem igazán járunk a végére, mert mindenki gyorsan véleményt akar alkotni. És bizonyára a központi kultúrpolitika részéről is van, lehet vágy arra nézve, hogy ez az egész egyetemfoglalás elfelejtődjék.
Fontos, hogy e kilúgozni akarással szemben a hajdani szemléletet, bátor vállalást ébren tartsuk, hogy szem előtt legyen, hogy rámutassunk, ez bizony nem is olyan régen történt, és még azóta is van hatása, nem múlt el nyomtalanul, nem vált köddé.
Ha már ébren tartás: te hogy emlékszel az egyetem alatti vizsgaelőadásaidra?
Számomra nagyon meghatározó és jó volt az a négy év ott a Vas utcában. Debrecenben érettségiztem drámatagozaton, majd miután elsőre nem vettek fel, a Márta István-féle Új Színházban voltam stúdiós két évig, és utána kerültem csak be az egyetemre. Ezért aztán már nem jöttem annyira zavarba sem, mint egy frissen, érettségi után egyből az egyetemre került hallgató. Láttam már addigra jó pár dolgot, megtapasztalhattam a színházi működést. Az egyetemen nem is annyira konkrét vizsgák, inkább próbák, munkafolyamatok égnek be az emlékezetedbe. Amikor hajnali kettőkor egy varánuszt próbálsz utánozni, és akkor az jut az eszedbe, hogy jó isten, mit is csinálok én?!
A Freeszemle programjai közül személy szerint melyiket várod leginkább?
Összeségében érdekel az, amit ezek az emberek létrehoztak, és azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül – legalábbis bízom benne, ezért is fontos szerintem mindegyik előadásukat megnézni! A királyi útonnagyon erős nyitánya lesz majd ennek a hétnek. Ráadásul beleláthatunk, hogyan tud dolgozni egy nemzetközi csapat. Címadásban Fekete Ádám még mindig verhetetlen: a Béranyám, én egy búcsúban rekedtem is bizonyítja ezt, ami egy Bérénice-feldolgozás. Az Én itt fogok ülni szerintem pedig mindenképpen kihagyhatatlan a világvége küszöbén.
Reményeim szerint az egész program a vetítésekkel és a konferenciával együtt kiad egy nagy képet: itt most egy olyan generáció indul el a szemünk előtt, amelyik nagyon másképp kezdett el színházat csinálni, mint bármelyikünk.
Ez a fajta személyes, alanyi színházcsinálás már korábban is jelen volt, ez igaz, de ennél a korosztálynál már anyanyelvi szinten fog működni.