Ma ünnepli 87. születésnapját Bodrogi Gyula Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színművész, rendező, érdemes és kiváló művész, a Nemzet Színésze.

Bodrogi Gyula pályájáról:

Pályáját néptáncosként kezdte, 1951–1954 között a SZOT együttes szólótáncosa volt. 1954-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatója lett. 1958-ban szerzett diplomát. 1958–1982 között a József Attila Színház tagja volt. 1975 óta a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára. 1982–2001 között a Vidám Színpad művészeti igazgatója és rendezője volt. 2002-ben a Vidám Színpad örökös tagjává választották. 2002-től szabadfoglalkozású. 2003-tól a Nemzeti Színház művésze.

Emlékezetes alakítást nyújtott a Szókimondó asszonyság, az Imádok férjhez menni, az Egy szerelem három éjszakája, A kaktusz virága, a Koldusopera, a Szomorú vasárnap, a Charley nénje, a Kabaré című darabokban. Moziban 1957-ben tűnt fel a Külvárosi legenda című, Máriássy Félix rendezte filmben. Emlékezetes filmje volt a Házasságból elégséges (1961), a Hattyúdal (1963), a Húsz óra (1965), a Tanulmány a nőkről (1967), a Fuss, hogy utolérjenek! (1972), a Szépek és bolondok (1976), a Hogyan felejtsük el életünk legnagyobb szerelmét? (1980).

Művészi munkájáért számos rangos elismerést kapott: 1962-ben és 1967-ben Jászai Mari-díjat, 1973-ban érdemes művész, 1983-ban kiváló művész címet. 1995-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével, 2005-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, 2007 óta a Nemzet Színésze kitüntető cím birtokosa. 2009-ben a XIII. kerület díszpolgárává választották, a nyíregyházi Vidor Fesztiválon Életmű-díjjal jutalmazták. 2012-ben a Prima-díjat és a Prima Primissima Közönségdíját vehette át, 2013-ban Szenes Iván Életműdíjat kapott.

Bodrogi Gyuláról saját szavaival:

Ha megkérdezik, hány éves vagyok, mindig azt mondom, hogy ’34-ben születtem. Számoljon inkább az illető, mert én nem mondom ki! (nevet) Mindig úgy rangsoroltam, hogy 20 évesen az ember már felnőtt, 30 évesen férfi, 40-en túl ember, 50 esztendősen bácsi, 60 év után pedig már aggastyán. Utána már nem is számoltam az éveket.

Apa: Úgy mesélték, hogy ő éppen aludt, nyilván lepihent ebéd után, amikor mentek neki szólni: megszületett a fia. Mire ő azt mondta: neki csak lányai lehetnek! Állítólag akkor hitte el, hogy a két nővérem után fia született, amikor kicsomagoltak a pelenkából…

Háború: Sosem felejtem el: egyszer a szomszéd gyerek kijött a ház elé, egy karéj kenyér volt a kezében. Nem tudom mivel lehetett megkenve, talán zsírral. Sose voltam irigy, de akkor bementem a lakásba, és elkezdtem sírni, mert annyira éhes voltam. A szüleim kérdezték, mi bajom van, aztán hosszas kérlelés után elárultam. Erre a nagymamám és az édesanyám elmentek, egy egész laktanya összes szennyesét kimosták, kivasalták, ezért kaptak fél kiló kenyeret, és egy darab szalonnát. Mindezt azért tették, hogy az öcsikének másnap adhassanak zsíros kenyeret. Egyébként tényleg nem volt ennivalónk. Volt, hogy napokig nem jutottunk élelemhez. Gyerekként állandóan terepszemlét tartottunk a szétbombázott városban. Egy lelőtt benzinkút romjai alatt találtam egy láda kandiscukrot. Hazavittem, és jó darabig mindenkinek jutott egy kis darabka kandis cukorka egész napra. A nagymamám esténként lefekvés előtt még kettétörte a saját kis cukordarabkáját, és odaadta nekem, meg a nővéremnek. A mai napig nem tudom megfejteni, hogyan maradt így életben, hiszen ő nem evett, de nagy varázsló volt.

Főiskola: Mindenféle rosszat megcsináltunk, amit lehet. Jókedvű csapat volt, sajnos már kevesen vagyunk belőle.

Fegyelmi: Csak tizenhat fegyelmi büntetésem volt! A tizenhetedik fegyelmi tárgyalással visszavettek a főiskolára. A szüleimnek nem mertem megmondani, hogy kidobtak. Minden reggel elmentem otthonról, úgy tettem, mintha mi sem történt volna. Egyik nap, amikor ott ültem az Erzsike presszóban, a főiskola közelében, bejött Básti Lajos, akinek aznap órája volt velünk. Amikor meglátott, megkérdezte: „Te miért nem vagy az osztályban?!” Mondtam, hogy kirúgtak. „Mi az, hogy kirúgtak!” Szörnyen dühös lett, és elintézte, hogy legyen egy új fegyelmi tárgyalás, ahol már felmentettek. Így rövid időn belül újra főiskolás lettem… (…)

Megkésve: Az évfolyamtársak, akik gyerekkoruktól állandóan produkálták magukat, már tudták kezelni az exhibicionizmusukat. Én viszont kissé megkésve – de mindenáron – fel akartam hívni magamra a figyelmet.

Kezdet: A próbákon most is szólok, ha valami kifogásom van. Fiatalként nyilván kritikusabb voltam, de nem adtam vissza szerepet. Az igaz, hogy volt, amit elvették tőlem. Százezer évvel ezelőtt történt. Nagyon jól indult a pályám. A főiskola után, a József Attila Színházban hamar megkedvelt a közönség. Aztán – gondolom, pedagógiai okokból – kaptam egy nagyon kis szerepet. Nehogy elbízzam magam! Honvágy – ez volt a színdarab címe, egy fogolytáborban játszódott, ahol a rabokat nyilván gyötörte a honvágy. Komoly téma ez, de nem volt jól felépítve a történet, nagyon gyenge volt az egész. Nekem azt kellett mondanom: „Aki itt marad, az megnősülhet.” Kész! Ennyi volt a szerepem. Ez nagyon fájt nekem. De a többiek is unták az egészet. Ez is valami kötelező feladat lehetett. Talán a harmadik előadásnál tartottunk, amikor én egy kicsit módosítottam a megjelenésemen.

Azt hittem, hogy a nézők nem fogják meglátni a barna sálon a barna bajuszt, de tévedtem. Többet nem játszhattam ezt a szerepet. Fodor Imre direktor kivett ebből a darabból.

Szerepek: Persze, hogy nem csak főszerepeket játszottam. Sorra kaptam a kisembereket, az elesetteket is, meg a nagyembereket is. Az egyik este király vagyok, holnap szultán, máskor meg udvari bohóc.

Huncutkodás: Major nemcsak a szerepe szerint volt Lucifer, néha azon kívül is ördögi gesztusai voltak. Szerette röhögtetni a főiskolásokat. Egyszer elhatároztam, hogy mondjon bármit, nem fogok röhögni. Ma is pontosan emlékszem: a bizánci képben mint szerzetes álltam mellette. Szegény Tompa Pufi bácsi, a pátriárka a gonosz hitűek ellen szónokolt, de beszéd közben kénytelen volt igazgatni a protézisét, ráadásul emiatt időnként kicsurrant a nyála is. Mire Major – mint maga Lucifer – felém fordult, és halkan megjegyezte: „Ez majdnem itthagyta a fogát!” Abban a helyzetben ez kegyetlen poén volt, de én nem nevettem. Meg tudtam őrizni a komolyságomat, mire ő a képembe húzta a tonzúrás parókámat. Ott álltam a középkori hitviták idején kopasz fejtetővel az orromon… Ő is nagyon tudott viccelni! Mi tagadás, tőlem sem állt távol egy kis huncutkodás…

József Attila Színház: Nagyon jó időszak volt, Fodor Imre isteni színházat csinált. Az 56-os „rendetlenkedőket” mind oda deportálták. A pályáról nem akarták elküldeni őket, na de mégse legyenek a Nemzetiben, Vígben, Madáchban. Kirakták őket a külvárosba. Így lett ott olyan csodálatos társulat, amelynek tagja volt Sinkovits Imre, Darvas Iván, Gobbi Hilda, Komlós Juci. Világszám! Fantasztikus volt a József Attilában fiatal színésznek lenni.

Naturbursch: Valahogy nem találtak meg a tipikus táncos-komikus szerepek. A színházat sem én választottam, eredetileg matematika-fizika szakos tanárnak készültem, aztán a színészi feladatok szólítottak meg. Nagyon sok komédiában játszottam, zenés darabokban is énekeltem, táncoltam, de rám leginkább – ha már szerepkört keresünk – a naturbursch illene.

Tehetség: Nincs biztos tipp a tehetség felismerésére. Úgy érzem, akiket régebbről ismerünk, azokkal kicsit elfogultabbak vagyunk. Aztán előfordulhat, hogy valaki a civil életben zárkózott, távolságtartó, egyáltalán nem rokonszenves, viszont a színpadon zseniális.

Közönség: A színház csak a közönséggel együtt működik. A színésznek nemcsak a partnerével kell beszélgetnie, de valamiképpen be kell vonnia ebbe a kommunikációba a nézőket is. Az persze elődleges, hogy a játszó személyek figyeljenek, reagáljanak egymásra. Gellért Endre a főiskolán mindig azt mondta nekünk: „Halld meg, mit mond a másik!” De ezt értenie kell a nézőnek is, ha nem tudunk valamiképpen hatni a közönségre, akkor semmit nem ér az egész. A közönség pontosan reagál mindenre, hibátlan az arányérzéke, az értékítélete. Azt szoktam mondani, külön-külön talán minden ember lehet olyan hülye, mint én vagyok, de együtt a közönség zseniális. Én azt szeretem, ha a közönség sír vagy nevet, ha érzem az emberek jelenlétét, akkor viszont zavarban vagyok, ha nem reagálnak. Lehet persze, hogy csak gondolkodnak az emberek, de az is lehet, hogy unják az egészet. Mindig minden színházi előadás a közönségnek készül. Igaz, eljutottunk oda is, hogy az egyik rendező a másiknak rendez, a kollégának akar üzenni. Ebből persze születhet nagyon jó előadás, de az is lehet, hogy csapnivaló lesz. Csak akkor sikerülhet egy előadás, ha nem feledkezünk meg az eredeti szándékról, arról, hogy a közönséghez kell szólnunk.

Versmondás: Szörnyű élményem van a versmondással kapcsolatban. Negyedéves főiskolás voltam, amikor a Zeneakadémián valami ünnepségen kellett elmondanom Tóth Árpádtól Az új isten című költeményt. Becsülettel felkészültem, időben megérkeztem, aztán amikor szólítottak, kiálltam a közönség elé, bemondtam a szerzőt, a címet és elkezdtem: „Új isten szól hozzátok emberek! Nem templomok setét hajóin úszó…” Eddig jutottam. Itt teljesen leblokkoltam. De ahelyett, hogy meghajoltam volna, és az elnézéskérés után elhagytam volna a színpadot, folytattam. Amíg el nem jutottam az utolsó sorig, mert az már szembe jutott, mindent mondtam a világ tetejéről származó helyzetektől az emberi nagyságon és a világforradalmakon át az épeszű lények békeszeretetéig. Végül „… a magad képére gyúrj át minket!” után, amilyen gyorsan tudtam, elhagytam a színpadot, bemenekültem az öltözőbe. Magamra zártam az ajtót, mert azt hittem, meg fognak verni. De a közönség tapsolt. Ma már tudom, nem lett volna szabad halandzsáznom. Fogalmam sincs, mi történt velem. Talán a környezettől illetődtem meg. Szokatlan volt a Zeneakadémia eleganciája, a méltósága. Azóta komoly gátlás van bennem a versmondással kapcsolatban, legfeljebb felolvasásra vállalkozom. Egyébként a zeneakadémiai fellépésem után találkoztam a főiskola könyvtárosával, aki gratulált, de megjegyezte, hogy mintha ott a harmadik sornál tévesztettem volna…

Vidám Színpad: Tulajdonos voltam a Kht-ban, amely a Vidám Színpadot üzemeltette, és jött a Fővárosi Közgyűlés vizsgálni a színház helyzetetét. Le kellett mondanom a részemről, hogy tovább tudjanak lépni. Soha nem felejtem el: egy fehér asztalnál ültünk, és mondtam, hogy nem írom alá a lemondó nyilatkozatot. De nagyon kértek, hogy tegyem meg, mert mindjárt napirendi pont lesz a teátrum. Erre azt feleltem, ha a társulatban lévő 12-13, számomra fontos emberre vigyáznak, akkor aláírom. Hiszen ezeket a színészek én vittem oda, felelősséget éreztem értük. Kezet nyújtottak, letették a nagyesküt. Jött a napirendi pont, már nem voltam tulajdonos, három hónappal később pedig mindenkit kirúgtak… Kérdezted, mit törölnék ki az életemből. Ezt a fehér asztalos emléket is kitörölném. Utólag is nagyon haragszom. Mert ha azt mondják, rendben van, két évig nem bántják az embereket, de mondjuk menet közben összevesznek, az más dolog. De ez, hogy azonnal kipenderítették őket, megbocsáthatatlan… Ezt a magam bűnének tekintem, mert aláírtam. És órákon keresztül mondogatták, hogy írjam alá… Amíg élek, fájó pont marad. Ezt nem csak a kollégáim, hanem én sem érdemeltem meg! Arról nem beszélve, hogy akit kijelöltek, fél év, vagy háromnegyed év alatt bukott meg. És nem csak azt a társaságot, de magát a műfajt is kiirtották. Ez azért szörnyű, mert a televíziók a mai napig adják az ott felvett darabokat. Az egy olyan szeretett műfaj volt, hogy a külföldről hazajött magyarok a repülőgépről leszállva azt mondták, kérek négy jegyet a Vidám Színpadra. Mindegy, mit játszanak.

Fohász: Én szerencsére miközben másokat mulattattam, magam is mulattam, vagy legalábbis jól éreztem magam.

Őrangyal: Lehet, hogy van őrangyalom. Még személyesen nem találkoztam vele, de úgy érzem, hogy van. Ha körülnézünk a világban, és látjuk, hogy az emberek ilyenek, meg olyanok, meg amolyanok, akkor valahol csak fölmerül az emberben, hogy nem lehet ez a világ teteje, ennél kell valami jobb is legyen, kell valami több is legyen. Én Istennek nevezem, de mindenkinek a saját dolga, hogy miben hisz.

Jelen: A színház egy olyan szerkezet, ahol nincs volna. A színházban egészen a kezdéstől az előadás végéig van, és ha vége az előadásnak, akkor az elmúlt. Ott már nincs olyan, hogy mi lett volna. Elárulom, hogy jelen nincs, mert amikor azt mondom, hogy jel, a j betű már a múlt, úgyhogy csak múlt van, meg jövő. A múlt egyre gyarapszik, a jövő meg, az én koromban már mondhatom, egyre szűkül.

Happy end: Imádom a happy endet! Amikor a közönség nevet, sír, és imádom, ha úgy megy haza, hogy: Anyukám, de jól szórakoztam! Az teljesen mindegy, hogy komédián, vagy tragédián. Azt szeretem, ha a salakot elveszítik, kicsit megkönnyebbülnek, jól mulatnak.

Boksz: Talán ezért is kedvelem annyira a profi bokszmeccseket, holott ezt a sportot soha nem űztem. Ütik egymást, mint a fene. Látszik, hogy tiszta erőből és őszintén. Aztán az eredményhirdetésnél összeölelkeznek. Ez a nagy vágyam, hogy ebben az országban is összeölelkezzenek egyszer a vezetők. Még akkor is, ha egyébként szemben állnak egymással. Ne az legyen, hogy amíg a másik vérzik, akkor még jobban összeverik.

Forrás: NEMZETI SZÍNHÁZ, Mandiner, Népszava, MTI, Színház Online, nol.hu, mno.hu, Origo, Magyar Hírlap,