Adott egy okos és rátermett fogadósné, két szerelmes gróf, egy nőgyűlölő lovag és két állástalan színésznő. Az eredmény: fricskák, fordulatok és rengeteg nevetés. A szerelem körül folyik a bonyodalom Goldoni örökérvényű komédiájában, a Mirandolinában, melyet nyáron a Balaton partján, a Kultkikötőben is megtekinthet a közönség, Szulák Andreával a főszerepben. Mi a titka a darabnak? Mi mindent adhat egy kiadós zápor? Létezik-e teljesítmény nélküli siker? Ilyen és hasonló kérdésekről beszélgettünk. 

A Mirandolina az első közös munkája az Art-Színtérrel. Azonnal igent mondott a felkérésre?

Nagyon örültem, amikor megkerestek. Az Art-Színtér egy viszonylag új játszóhely, és kifejezetten tetszik az, ahogyan a színházról gondolkodnak. Van egyfajta színházi esztétika, amiben én hiszek, és úgy tapasztalom, hogy ők is ezt a fajta utat szeretnék járni. Pozsgai Zsolttal, az előadás rendezőjével ráadásulnem újkeletű a munkakapcsolatunk, dolgoztunk már együtt, tudtam, hogy egy nyelvet beszélünk. Borzasztó jó felismerés volt, hogy milyen remek kollégáim vannak ebben az előadásban, szeretem a társaságukat, és talán nem tartanak nagyképűnek, ha azt mondom, hogy ez kölcsönös. Remélem, lesz még olyan előadás, ahol újra összejön ez a kis közösség. 

Mitől működik Goldoni közel 300 éves szövege máig ennyire jól a színpadon?

Jó humora van, és remekül aktualizálható. Azt tapasztalom, az embereknek egyre nagyobb szüksége van a humorra. Látok viszont egy olyan színházi tendenciát, ami erre úgy válaszol, hogy csak azt emeli a fókuszba, hogy a közönség a hasát fogva nevessen, emiatt pedig sok fontos dolog elsikkad. Engem ez elszomorít, nem az én ízlésemnek való. Azokban az előadásokban hiszek, ahol nem rajtam, hanem velem nevetnek. A közönség szórakozni szeretne a pénzéért, jól szeretnék érezni magukat arra az időre, amíg beülnek a színházba, és ezt a jogukat nekünk tiszteletben kell tartanunk. Az viszont már a mi felelősségünk, hogy a szórakoztatás ne menjen el közönségességig vagy ízléstelenségig.  

Kitől tanult a legtöbbet a színpadi humorról?

Szerencsés vagyok, mert több olyan csodás mesterem is volt, akisokat tudott arról, mi a különbség az úgynevezett gatyaletolós humor és aközött az elgondolkodtató humor között, ami árnyalt, rétegzett, amit a néző el tud vinni magával. Rengeteget tanultam Bujtor Istvántól, Korcsmáros Györgytől, Iglódi Istvántól és Balázsovits Lajostól – hogy csak a legismertebbeket említsem…

A Mirandolinát legközelebb július 13-án, a Kultkikötő balatonszárszói játszóhelyén láthatja a közönség. Szereti a szabadtéri színházat?

Emlékszem, régen, még a pályám kezdetén rettegtek tőlem, mert ahány szabadtéri előadáson részt vettem, ott mindig esett. Életem első önálló koncertje szintén szakadó esőben zajlott le, a Budai Parkszínpadon. A nézők pedig ott ültek, zacskókkal a fejükön, és kocogtatták egymás vállát, hogy az előttük ülő csukja be az ernyőjét, mert nem látnak. Úgy éreztem, hogy ha már nem mentek el ezek az emberek, és itt drukkolnak nekem, nekünk, akkor innentől kezdve ez egy olyan kötelék köztem és a közönség között, ami felbonthatatlan.A mai napig mérhetetlen hálát érzek azok felé, akik érdeklődnek a pályám iránt, legyen szó akár koncertről, akár színházi előadásról. 

Több mint negyven éve áll színpadon, énekesnőként és színésznőként is számtalan feladatban tette már próbára magát. Hogyan lehet megőrizni a kíváncsiságot, elkerülni a kiégést? 

Nem könnyű. Hihetetlen belső energiáim vannak, ezt sokan tudják is rólam. Ez egy örökletes dolog, erről én nem tehetek, hozom a génjeimben. Ha megtalál egy feladat, mindent beleadok. Másképp nem is érdemes… Langyos dolgokat nincs értelme produkálni, annál sokkal fontosabb képességekkel ajándékozott meg engem a jó sors, és tartozom cserébe azzal, hogy mindig a maximumot nyújtom. A kilencvenes években erre mondta Geszti Péter, hogy a Szulák egy nőerőmű. Ez azóta sem nagyon változott. 

Néha viszont már én is úgy érzem, hogy változnak az idők és az elvárások – a magammal szemben és a felém támasztottak is. Muszáj nyitottnak maradni, ébernek lenni és figyelni, hogy időben meghallja az ember azokat a hangokat, amikor azt súgja a lelke, a lelkiismerete, esetleg a szervezete, hogy azért most már le kéne állni. 

Könnyű volt megtanulni nemet mondani?

Sok felismerés kellett hozzá, olyan pillanatok, olyan veszteségek, amik felnyitják az ember szemét, és elgondolkodtatják, szabad-e, érdemes-e, kell-e ennyi mindent csinálni. Sok lezárás van most körülöttem, több olyan előadásom is van, ami nem megy át a következő évadra. Ilyenkor hajlamosak vagyunk kicsit szorongani, hogy mi lesz, ha kevesebb munka lesz. De mi lenne? Semmi. Akkor legalább jövőre élni fogunk. Élet lesz. 

Mindig ennyire bátor volt?

Inkább vakmerő. 

Mi a különbség?

A bátor gondolkodik,aztán mer. A vakmerő csak mer, és előtte nemigen gondolkodik. 

Beleugrik a feladatokba?

Bele. De utána bele is állok. Ha már így döntöttem, akkor nem visszakozok, bárhogy alakuljon is, végigcsinálom. 

35 éves volt, sikeres énekesnő, amikor a Hello, Dolly! című előadásban először állt színésznőként főszerepben a színpadon. Vakmerő ugrás volt ez is az ismeretlenbe?

A Dolly-nál már nem az teljesen ismeretlenbe ugrottam. Egy évvel korábban mutattuk be a Hotel Mentholt, az volt az igazi vakrepülés. A semmiből jött a felkérés, hogy csatlakozzak hozzájuk, én pedig ész nélkül beleugrottam egy kalandba… Azóta kiderült, hogy ez volt életem egyik legmeghatározóbb döntése. 

Az énekesnői vagy a színésznői szerepbe volt könnyebb a megérkezés?

A hivatásom az éneklés, abban nem vagyok megkérdőjelezhető szerintem. A zene hihetetlenül egzakt, ott nem lehet blöffölni. A színészet sokkal szubjektívebb, mert van, akinek ez tetszik, másnak pedig épp az ellenkezője. 

Nem volt sosem ijesztő, hogy a zene világában ennyire konkrétak a mércék?

Egy pillanatra sem. Az életemnek mindig a része volt a zene. Édesanyámmal nekünk a szellőztetéssel egyenértékű volt a zenehallgatás. Hallgattunk mi mindent, a poptól a heavy metálig, de a klasszikus zene volt a legnagyobb kedvencünk. Anyám, aki nagyon-nagyon más generáció volt, minden zenére kíváncsi volt, és iszonyú jókat tudtunk beszélgetni róla. Otthonról hozom ezt a fajta nyitottságot. A mai napig nagyon sokféle zenét hallgatok, amiben partner a gyerekem is, aki kinyitja a szemem és a fülem a saját világának a zenéire. Neki köszönhetem például, hogy hihetetlenül nagy Azariah-rajongó vagyok. Borzasztóan tetszik, amit csinál.

Ön szerint mi a titka?

Az önazonosság. Azt tapasztalom, és erre a saját karrierem is sokszor rárímelt, hogy a közönség nagyon együtt tud menni azzal, amikor nem valami megcsinált dolgot lát, hanem olyat, ami eredeti, ami önazonos. Azariah a maga fiatal és megvesztegethetetlen módján nagyon sok olyan dolgot megfogalmazott a zenéiben és a szövegeiben, amivel sokan tudnak azonosulni. Szeretem a játékosságát, azt, hogy mer pimasz lenni. Aki elég bátor ahhoz, hogy elmenjen a falig, arra felfigyelnek az emberek. 

Sokakból kiöli az idő ezt a fajta nyitottságot. 

Mert az irigység sokszor felülírja. Pedig mindenkinek vérrel és verejtékkel kell megdolgozni a sikerért – én legalábbis nem láttam olyat a szakmában eltöltött negyven év alatt, hogy valaki ajándékba kapta, csak mert a világra született. 

Az interjút készítette: Németh Mónika