Saját családtörténetét – vagy ahogyan a színésznő fogalmaz –, saját családtragédiáját meséli el Eke Angéla az Én, Iphigénia című első, önálló monodrámájában, amelyről az utolsó pillanatig nem is mert beszélni az édesanyjának. Elképzelni sem tudta ugyanis, hogy az anyukája hogyan fogadja majd azt, hogy az életükről színdarab készült. A színésznőt az anyamagazin.hu kérdezte.

„Nagyon szeretnénk, ha idővel egy új helyszínen visszatérhetne a monodráma, hiszen az előadás javában telt házas volt, ráadásul az utolsó 150 százalékos nézőtérrel futott. Ebben még van lehetőség” – fogalmazott Eke Angéla saját előadásáról.
Az Én, Iphigénia című, másfél órás előadásban két rendező és egy rendezőpáros egyéni víziójában követhetjük végig ugyanazt a történetet, mindig más és más perspektívából. A történet Angéláról szól, akivel Závada Péter író készített interjút. A végeredmény egy személyre szabott drámaszöveg, egy kortárs dokumítosz, ami a valóság és a fikció ötvözete. A rendezőK: Sándor Dániel Máté, Gryllus Dorka, Soós Attila és Spáh Dávid.

„Sokáig nem is mondtam el anyukámnak, hogy mi ez az egész, hogy milyen nagy százalékban tartalmaz minket. Az utolsó pillanatig halogattam, hogy beszéljek vele, aztán odaadtam neki a történetet, először írásban, hogy olvassa el. Döntse el, hogy szeretné-e látni, szeretné-e viszontlátni, mert nyilván ez az én családtragédiám vagy családtörténetem, amiben az anyukám a főszereplő. Én az elszenvedője voltam nagyon sok gyerekkori traumának, ő pedig a szereplője, ez még nehezebb. Nagyon aggódtam érte, nagyon izgultam, hogy mit fog szólni hozzá. (…) Felnőtt és hideg fejjel tudott ránézni a sztorira. Kértem, hogy nézze meg a főpróbát is, hogy ha egyáltalán meg akarja nézni, mégse a premieren szembesüljön a látottakkal, hallottakkal. Végül a premiert is megnézte, ahol már szórakozni is tudott a darabon. A barátom mellett ült az előadáson, és sokszor odasúgta neki közben: „ez nem így történt”, és „ez sem így volt”. Mindig szeretem, ha a nézőkben valamilyen feldolgozási folyamat elindul a saját életükkel kapcsolatban. Nagyon örülök, hogy az anyukámban is elindult egyfajta feldolgozási folyamat azzal, hogy megnézte. Az öcsém is elolvasta, őt is bevezettem a dologba, de végül azt mondta, hogy nem szeretné megnézni. Ezt maximálisan tiszteletben tartom és elfogadom, ő más módon dolgozza fel a gyerekkorunkat.”

Angéla azt is hozzátette: „Az anyukám mindent támogatás nélkül csinált, amikor kiderült, hogy velem terhes, elvesztette az édesanyját, nem állt mellette senki. Még ezek után le is kellett érettségiznie – én márciusban fogantam, ő májusban érettségizett. Gyakran gondolok arra, hogy hogy tudta ezt olyan fiatalon végigvinni. Az anyákban tényleg hihetetlen erősen benne van egy túlélő, fenntartó ösztön, ami tényleg mindenen át tudja őket vinni. Az orosz–ukrán háborús helyzet kezdetén, márciusban, amikor a pályaudvaron önkénteskedtem, sokszor belém hasított ugyanez, látva, hogy zömében édesanyák jöttek kisgyerekekkel. Mintha átkapcsoltak volna egy teljesen másik dimenzióba, hogy elhitessék a gyerekekkel, hogy minden rendben.”

Annak kapcsán, hogy fontos számára a környezettudatosság, úgy nyilatkozott: „A műanyagmentes július kihívásban nem szoktam részt venni, de nagyon támogatok minden ilyen challenge-et. Minden hónapban igyekszem ezt csinálni, kihívásoktól függetlenül. A barátommal lakókocsis túrára mentünk a nyáron, egy lakókocsiban éltünk a szabadban, és rájöttünk, hogy még annál is lehet fenntarthatóbban élni, mint ahogy itthon csináljuk. A vízhasználatunk eleve a töredékére csökkent, és ugyanolyan boldogok voltunk, ugyanolyan jól éreztük magunkat. Ismét rájöttem, hogy a boldogságból nem vesz el, ha az ember fenntarthatóan él. A legtöbbször a kényelem öli meg ezt a helyzetet. Egyébként nagyon sok olyan szituációval találkozom, ami alapjaiban rengeti meg a fenntarthatósági hitem. Nem régen voltam New Yorkban egy szakmai úton, a Magyar Akác című előadás társulatával. Sok napnak kellett eltelnie, mire elfogadtam, hogy nem tudok úgy ételt vásárolni magamnak, hogy az ne járjon műanyag hulladékkal. Vagy ha egy vasárnap délután végigsétálsz egy parkban a családi barbecue-zások után, elsírod magad, hogy milyen műanyagmennyiséget találsz a kukák környékén. Ugyanakkor pedig rengeteg közösségi kertet kezdtek el a lakók csinálni, civil összefogással. Nagy lakóházak közötti kis zöldterületeket csinosítottak ki maguknak, amivel foglalkoznak, élnek benne, léteznek, ültetnek. Nemcsak gondozzák a közösségi területet, hanem jól is esik nekik az, hogy tudnak a kerttel foglalkozni. Egy nagy iparterület lehetett egy nagy rész a belvárosban is, amiben most paradicsompalánták, tök, cukkini és uborka sorakozik.”