Jászai Mari SzínházOSZTBodrogi GyulaVígszínház
  • facebook
  • instagram
  • 2024. április 20., szombat
    banner_bigBanner3
    banner_bigBanner4

    „El kell hinnem, hogy képes vagyok rá” – Interjú Bodoky Márkkal

    2023. október 20., péntek 09:38

    Tartalmi partnerünk, az mnsz-blog.gportal.hu kérdezte a Miskolci Nemzeti Színház művészét, Bodoky Márkot pályájáról és arról, mi az, amit az utóbbi időben megértett, ami fontos tanulság volt a számára. Juhász Ferenc interjúja.

    Mészöly Anna és Bodoky Márk / Fotó: Éder Vera

    Felfigyeltem a közösségi oldaladon egy – német nyelvű – üzenetre, egykori tanárnődtől. Arról írt, milyen öröm látni, hogy a tanítványa sokra vitte, de hiszen már az iskolában főszerepeket kaptál.

    Kedves, amit írt. Általános iskolában volt osztályfőnököm, szívesen emlékszem rá, nagyon kedves, jóban voltunk. Egy picit talán túlzásba esett a tanárnő, nekem nem rémlik, hogy irdatlan főszerepeket játszottam volna az iskolaműsorokban. Meglehetősen gátlásos voltam, tulajdonképpen nehezemre esett, nem jött könnyen, természetesen, magától. Nagyon későn, talán már az érettségi évében volt az, hogy elmondtam két verset irodalomórán és akkor éreztem először, hogy van értelme, érdemes lesz próbálkozni ezzel.

    Mi volt az a két vers?

    Babits: Húsvét előtt és Radnóti Tétova ódája, ha jól emlékszem.

    Fotó: Miskolci Nemzeti Színház / Éder Vera

    De ez még mindig nem indított el egyértelműen a színház felé vezető úton, noha családi példa is volt előtted, édesanyád, Herceg Csilla színművésznő – aki sajnos fiatalon meghalt.

    Igen, akkor azt hiszem már sejtettem, hogy az ő útját fogom követni, már ami a színházat illeti, csak hát nehéz elhatározni magát az embernek, meg voltam rémülve.

    Pedig valami – számomra meglepő – módon akkor már egy ideje foglalkoztál a későbbi hivatásoddal, sok drámát olvastál. Ez azért meglepő, mert drámát olvasni még felnőttként is különös odafigyelést igényel.

    Vittek minket színházba a gimiben, elkezdtem megszeretni és jártam magamtól is. Érdekelni kezdett, hogy ami ott történik a színpadon, az milyen leírva. Miből lesz a színház, mivel kezdenek el dolgozni és aztán mi lesz a végeredmény. A fejemben megpróbáltam a színpadra alakítani az olvasottakat, próbáltam megjeleníteni ezeket a figurákat. Ez egy izgalmas játék volt. Mivel osztrák gimnáziumba jártam, eléggé mások voltak a kötelező olvasmányok. Például Georg Büchner Woyzeckje, nagyon szerettem. A Leonce és Léna (Georg Büchner), amit ebben az évadban játszani fogunk itt a színházban, nagyon örültem, amikor ez kiderült. Vagy Max Frisch-től az Andorra, ami kevésbé ismert, na meg Friedrich Dürrenmatt művei.

    Fotó: Miskolci Nemzeti Színház / Éder Vera

    De a gimnázium végén, az első lehetséges évben végül mégsem mentél el a felvételire.

    Nagyon féltem a kudarctól.  Annyira, hogy fel sem készültem rendesen. De egyáltalán nem bántam meg, mert így is nagyon fiatal voltam, amikor odakerültem egy évvel később. Nem akartam megélni a kudarcot. Ennyi.

    Helyette az ELTE-re kezdtél járni.

    Az túlzás, hogy járni, mert igazából egy-két órára mentem be, azt is csak azért, hogy úgy érezzem, történik valami az életemben. Nem azért, mert nem érdekelt, csak azt éreztem, biztos, hogy úgysem fogom elvégezni, nem ez az én utam.

    Mi segített végül a döntésben, hogy mégiscsak a Színművészetire jelentkezel?

    Nem volt egy meghatározó pillanat. Egyre biztosabban kezdtem érezni, hogy ott a helyem, míg végül már nem szólt közbe félelem, gátlások, engedtem a vonzásnak. 

    Amikor jött a következő színművészetis felvételi, amire már felkészültél, miket vittél?

    Eléggé gondosan kiválogattam az anyagomat, a megelőző évet azzal töltöttem, hogy olvastam és kutattam, milyen számomra tetsző és hozzám passzoló anyagokat tudok találni.

    Nagyon érdekel, mit éreztél hozzád passzolónak.

    Tíz vers és 5 monológ volt a követelmény. Elég sok idő eltelt, nem emlékszem valamennyire, de az biztos, hogy vittem a Leonce és Lénából monológot és Ibsen Peer Gyntjéből. Ezek a mai napig nagyon kedves drámák nekem. Emlékszem Petri György: Demi sec című versére. Igazából azokra emlékszem, amiket el is mondtam a felvételik során. Volt Ady is, az Új vizeken járok, József Attila, a Kései sirató.

    Hogy érezted, minden rendben, biztos sikerült vagy bizonytalan voltál benne?

    Az első forduló baráti volt, hárman ültek bent, elmotyogtam, amit kellett, továbbjutottam. A második forduló sokkal ijesztőbb volt, bekerültem egy nagy bíráló csapat elé, ültek ott talán vagy tizenöten, én meg azt éreztem, hogy el akarok süllyedni, el akarok innen menekülni. Még énekelnem is kellett, az akkor még nagyon nagy nehézséget okozott, szóval ott nem voltam egyáltalán biztos benne, hogy továbbjutok. Aztán mégiscsak így történt. A harmadik fordulóban, ami egy egyhetes együttélés, már éreztem, hogy értem a feladatokat, meg tudom csinálni, szimpatikus vagyok az osztályvezető tanároknak – még az is lehet, hogy sikerülni fog. Máté Gábor és Dömötör András osztályába jártam.

    Fotó: Miskolci Nemzeti Színház / Éder Vera

    Kik voltak az osztálytársaid?

    Akik talán szélesebb körben ismertek, akiket moziban, tévében, netflixen lehet látni: Ember Márk, Olasz Renátó, Rujder Vivien… azt hiszem, ők azok, akiket biztosan ismernek. Meg a Dezső. Meg a Bazsi. De akkor már inkább felsorolok mindenkit: Baki Dániel, Blahó Gergely, Dér Zsolt, Ember Márk, Figeczky Bence, Georgita Máté Dezső, Gyöngyösi Zoltán, Medveczky Balázs, Olasz Renátó, Osváth Judit, Papp Endre, Rujder Vivien, Waskovics Andrea.

    És milyen volt a Színműre járni?

    Nehéz erre válaszolni. Az egyetem azóta megszűnt, pontosabban deformálták, a felismerhetetlenségig. Én is rengeteget változtam és többször is átértékeltem magamban az ott töltött éveket. Lehetett volna jobb is, azt hiszem. Az biztos, hogy amikor az egyetem végeztével Miskolcra jöttem, nem voltam egy felszabadult ember. Szerencsére itt ki tudtam nyílni. Nem érzek haragot vagy dühöt, csak sajnálom, hogy mennyire más is lehetett volna az a négy év, amibe mindent beleraktam. Hogy nagyobb kreativitást lehetett volna felszabadítani, jobban ösztönözni arra, hogy kibontakozzunk. De azért nagyon sok pillanatát, nagyon sok részét élveztem a dolognak. De így felnőttebb fejjel visszagondolva az is elképzelhető, hogy szenvedtem akkor is, amikor azt hittem, hogy boldog vagyok.

    Azt mondtad, hogy Miskolcon – ahol megkaptad a Soós Imre pályakezdő díjat, kaptál közönség díjat és a társulat is megszavazott az évad legjobbjának – ki tudtál nyílni. 

    Abszolút befogadó közösség ez a társulat. Jó itt dolgozni, akkor is, ha lassan itt az ideje, hogy hét év után felfrissítsem magam.

    Ezt hogy érted?

    Szeretnék közben mással is dolgozni, új arcokat, hangokat is megismerni, új impulzusokat kapva picit „eltávolódni”, hogy aztán még nagyobb lelkesedéssel tudjak visszatérni.

    Fotó: Miskolci Nemzeti Színház / Éder Vera

    Ha másfajta impulzusokról van szó, az Ének az esőben Don Lockwoodja is az lehetett. 

    Óriási kihívás volt, szükségem volt rá, tökéletes időben kaptam. Szőcs Artur rendezte, elég szoros a kapcsolatunk barátként is, szakmailag is, mindig ráérez, mit kell nekem adnia. Komoly kihívás volt a sztepptánc is, az ének is, kétszer annyit dolgoztam vele, mint egyébként szoktam. Nagyon belevetettem magam. Egyébként nagyon nehéz műfaj. Én azt gondolom, hogy aki tökélyre fejleszti musical- és operettjátszási képességét, az egy másik, nagyon komoly szint. Nagy öröm volt, hogy helyt tudtam állni.

    Én úgy képzeltem, s eddigi beszélgetésünk meg is erősített benne, hogy kételkedő-vívódó alkat vagy. Jól gondolom?

    Tény, hogy sokszor kételkedem magamban. Sokszor érzem úgy, hogy nem vagyok elég, nem vagyok elég jó, elég vonzó, elég okos, elég vicces, satöbbi. Hajlamos vagyok bántani, ostorozni magam. Igyekszem leszokni erről, küzdök a dologgal. Egyre inkább érzem a mentális egészség fontosságát és azt is kezdem belátni, hogy maguktól nem fognak megoldódni a problémáim, a szorongásaim nem fognak csak úgy megszűnni. Az elme és a lélek ugyanúgy edzhető és fejleszthető, mint a test. Ezzel igyekszem minél többet foglalkozni mostanában. Megértettem, elkerülhetetlen, hogy az ember szembenézzen a démonaival és megpróbálja őket legyőzni. Fontos dolog, igen, úgyhogy járok pszichológushoz, azt mindenkinek ajánlom.

    A vívódás színpadi létedre is vonatkozik? Nézőként én mindig azt érzem, teljesen természetes módon létezel a színpadon.

    Jó ezt hallani. Színészként egyre kevésbé kételkedem magamban. Rájöttem az elmúlt években, hogy ha nem hiszem el, hogy meg tudom csinálni, akkor nem is tudom. Önbizalom vagy magabiztosság nélkül nem lehet. El kell hinnem, hogy képes vagyok rá, különben a legegyszerűbb dolgok is nehézséget okoznak. Az meg senkinek nem jó, ha egy erőlködő, „dolgozó” színészt lát. Kell egy lazaság ahhoz, hogy ne csináljak többet, mint amire szükség van, hogy ne akarjak többet mutatni, mint kell, hogy ne magamat akarjam mutogatni, hanem a szerepet, azt is lehetőleg érvényesen. Persze ez nem egyszerű. Többször előfordult velem is, hogy hasztalan erőlködésbe fulladt egy szerepem. Legutóbb talán a Kasimir és Karoline volt ilyen. Csodálatos darab és elég komoly szerep. Nem tettem egészen a magamévá. Szerencsére jött utána A Mester és Margarita, amiben, azt hiszem, elég jó voltam. Nagyon magaménak éreztem Woland szerepét. Imádtam csinálni, nagyon nagy élmény volt. 

    Fotó: Miskolci Nemzeti Színház / Gálos Mihály Samu

    Szeretem ezt a regényt. Színpadon Egerben láttam, Csizmadia Tibor rendezésében. Nagyon kíváncsian vártam a miskolci változatot. Érdekesnek találtam, hogy te kaptad a szerepet, mert olvasva a művet, nem biztos, hogy ilyen fiatal emberre gondolunk. Persze jogosan lehet azt is kérdezni – az előadás és a te megformálásod igazolta is ezt a gondolatot –, hogy, de miért is ne? Hiszen végül is az egy időtlen figura. 

    Nekem is óriási élmény volt kamaszkoromban a regény, Wolandért különösen odavoltam. Volt akkoriban egy MSN Messenger nevű chatprogram, a fél életünket ott töltöttük, nekem Woland volt a felhasználónevem. Izgalmas szerep, izgalmas figura. Nagyon szeretem az ilyeneket, bár nem is tudom, miért mondom, hogy ilyeneket, mert azért ehhez hasonlítható nem is igazán van. Szerintem nagyon jó előadás lett. Kár, hogy ilyen keveset élt meg. Vidéken ez persze nem ritka, de még rontott is a helyzeten a Covid és az energiaválság. 

    Egyetértek és sorolhatnánk más előadásokat is, amelyek így méltatlanul keveset kerülhettek színpadra. Hogy csak egy példát mondjak, Szomory Dezső Hermelinje.

    Benne voltam, de csak alig, mindig néztem az előadást az én jelenetemen kívül. Lenyűgözve figyeltem őket, Harsányi Attilát és a többieket is, de amit Mészöly Anna csinált benne, az egészen fantasztikus volt. 

    A Feketeszárú cseresznyének több szerencséje van.

    Ötvenen felüli előadást éltünk már meg. Meghatározó számomra. Érettebb színész lettem általa. Majd’ mindent szeretek benne, nincs olyan pillanat, ami ne lenne meg a fejemben, mit, miért, mikor, mi történik – bele tudtam költözni. Egyáltalán nem esik nehezemre elkezdeni koncentrálni, minden annyira magától értetődő. Minden pillanata következik a másikból. 

    Bodoky Márk és Nagy Márk a 3tél olvasópróbáján a Radnóti Színházban (Fotó: Csoszó Gabriella)

    Egyébként te az a színész vagy, aki egész nap koncentrál már az estére vagy nincs erre szükséged?

    Szerintem koncentráció az vagy van vagy nincs, be kell tudni kapcsolni és ezen nem segít, ha már reggeltől kezdve erőlködöm. Az persze nem árt, ha nem vagyok rohadt fáradt vagy nem fáj mindenem, arra érdemes odafigyelni, hogy az előadás előtt ne nyúzzam magam a kelleténél jobban, de bekapcsolom az agyamat – és akkor az be van kapcsolva, tudom, mit kell csinálni.

    Ugyanilyen könnyű az előadás utáni kikapcsolás is?

    Az azért még attól is függ, hogy mit csináltam aznap este. Ha rosszabbul sikerült, emésztem magam. De igyekszem erről is leszokni, mert borzalmas és minek ostorozza magát az ember egy olyan dolog miatt, ami már ugye, úgyis megtörtént. Érdekelni érdekeljen, csak ne bántsam magam emiatt, hanem tudjam, mit rontottam el, mit lehet jobban csinálni és reménykedni, hogy legközelebb jobban fog sikerülni.

    Előadás fotók: Éder Vera és Gálos Mihály Samu

    Forrás: mnsz-blog.gportal.hu

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2024 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram