SZFEKurta NikéFekete ÁdámJózsef Attila SzínházSzinetár Dóra
  • facebook
  • instagram
  • 2020. október 29., csütörtök

    “El lehet mondani az igazságot úgy, hogy ne fájjon” – Interjú Keleti Évával

    2020. október 10., szombat 06:00

    A Teréz körút egyik csodálatos bérházának klasszikus polgári lakásában ülünk Keleti Éva Kossuth- és Balázs Béla-díjas fotográfussal. Otthona középpontjában az az óriási asztal áll, ami mellett minden vasárnap összegyűltek a család idősei és fiataljai, máskor pedig a hatvanas-hetvenes évek legnagyobb színészei, táncművészei, rendezői és koreográfusai foglaltak helyet. Ezekben a szobákban töltötte utolsó karácsonyát Róna Viktor, innen rohant át Keleti Éva segíteni, amikor a közelben lakó Orosz Adél hazatért újszülöttjével.  Braun Anna interjúja.

    A beszélgetés elsőként az Opera Magazinban jelent meg.

    Ide született a Teréz körútra?

    Négy és fél éves voltam, amikor ide költöztünk, csak a pontosság kedvéért. 1936 tavaszán.

    A precizitás vezeti akkor is, amikor olyan keményen fogalmaz a tánctehetségével kapcsolatban? 

    Borzalmasan tehetségtelen voltam, ez tény. Hiába táncoltam Nádasi mester szárnyai alatt, Mednyánszky Ágival egy csoportban. Ridegek a csontjaim, merevek az izmaim: ha fülig kellett emelni a lábakat, nekem legfeljebb csak vállig ment. Nem voltak jó adottságaim, de természetes vágyam volt a balett, a tánc. Nem tudom, hogyan keveredett belém. Hároméves lehettem, amikor az anyukám elvitt egy mozgásstúdióba, Braun Lilihez. Emlékszem, Lili néni mindig megfogott a fejemnél fogva és úgy lóbált, hogy szép hosszú nyakam legyen. Azt mondta, ez fontos lesz, amikor majd táncolok. Azt hiszem, ez volt az első mondat, ami belém ültette, hogy nekem a tánc az életem lehet. Őt elvitték Auschwitzba. Én pedig polgári „színháznéző” lettem végül: az Erkelbe, az Operaházba jártunk a szüleimmel, és a balett mindig egészen különleges hatással volt rám. Minden darabban a mozgás volt az, ami megérintett, ami érdekelt.

    Keleti Éva

    Később kalandos úton elkerült a Magyar Fotóhoz, majd 1956 egy nagy váltást is hozott.

    Sok kollégám disszidált, újra kellett osztani a „terepet”. Én a színházat kaptam, és hozzákönyörögtem a táncot is. Kértem engedélyt, hogy a Balettintézetbe járhassak órákra, mert azt mondtam, hogy nem fotografálhatok úgy balettot, hogy nem tudom, mit fotografálok! Ebben a műfajban evidens, hogy mi következik például egy grand jeté után. Nem akkor kell exponálni, amikor már látod a mozdulatot, hanem a tizedmásodperc törtrészével meg kell előznöd ahhoz, hogy megörökíthesd. 

    Járt gyakorlatokra is, vagy csak elméleti órákra?

    Dolgoztam mellette, így mindezt nem úgy kell elképzelni, hogy néhány évre beültem az iskolapadba, de mindenfélébe belekóstolhattam. Akkor barátkoztam össze a Róna-osztállyal, akik később nagy hazai balettsztárok lettek. Folyamatosan ott nyüzsögtem az Operaház és a Balettintézet körül. Egy idő után pedig már kívülállóként is meg tudtam mondani a 9-10 éves gyerekekről, hogy kiből lehet jó táncos és kiből hiányzik az akarat, az elhivatottság, kinek nem igazán jók az adottságai, ki az, akit csak az anyuka erőltet. A balettban mindez nagyon pontosan észrevehető. Láttam a felvételin a kicsiket, akik sírva és félve jöttek, aztán tíz évvel később ugyanők ragyogtak az Operaház színpadán. Nagyon szép időszak volt. Azt hiszem, benne élek az elmúlt életemben. A múlt, a jelen és az esetleges jövő az én szótáramban egész másként szerepel.

    Ez egy fotográfusnál talán természetes is. Legyőzte az időt.

    Ezt így még nem fogalmaztam meg, és nem is tartom magamat alkalmasnak arra, hogy megítéljem. Az biztos, hogy nagyon hiányzik a múlt, de nem fájdalmasan. Nincs rossz érzésem, amikor a minket követő harmadik, negyedik generációt látom a placcon. Tanítani nem szeretnék, mert nem tudok. Rettenetesen emocionális alkat vagyok, és az érzelmeit az ember nem tudja oktatni. Nem tudom elmondani, miért éppen úgy fotografálok egy portrét, ahogy. Mert nekem úgy tetszik.

    Sok történetet mesélt színészekről, Básti Lajosról, aki zord természetű volt és senkit nem tűrt meg maga mellett, aztán önt mégis. Vagy Latinovits Zoltánról, aki gyűlölte, ha fénykép készül róla. Táncművészekről miért nincsenek ilyen történetek?

    A balettművészek mások. Másképp viselkednek kamera előtt, nekik az önkifejezéshez szükséges eszközük a testük, az „agyuk helyén” is a fizikumuk van. Bennük nincs meg az a fajta zárkózottság, mint a színészekben. 

    Ugyanakkor mély és igaz barátság is született, nem is egy. A már emlegetett Róna Viktor és Orosz Adél is állandó résztvevője volt a nagy baráti összejöveteleknek itt a Teréz körúton.

    Viktor nálunk töltötte az utolsó karácsonyát, szerencsére éppen Magyarországon volt. Orosz Adél engem hívott, amikor a kisbabáját elhozta a szülés után a kórházból, hogy segítsek. Persze, barátok is lettünk. Hosszú távon azt hiszem, csak azzal tudunk dolgozni, akivel jó barátságban is vagyunk. Pedig nincs igazán jó természetem: őszinte vagyok és szókimondó, amit mindig megbánok, de évekkel később általában kiderül, hogy igazam volt. Senkinek nem szabad hazudni. Annak a művésznek sem, aki megkérdezi, hogy milyen volt aznap este. Finoman, de mindig megfogalmaztam, ha bármelyikük rossz volt a színpadon. El lehet mondani az igazságot úgy, hogy ne fájjon. Azt is hozzá kell tenni, hogy nagyon nehéz időszaka volt ez a balettnak, mert rengetegen elmentek külföldre ’56 után, és hirtelen kellett pótolni a legjobbakat. A magyar táncművészek mindig is nagyon kelendőek voltak, tárt karokkal fogadták őket a legnagyobb együttesek.

    Mikor fordult a kocka: mikor határozhatott szabadon arról, hogy mit szeretne fotografálni?

    A hetvenes években már én dönthettem, azt csinálhattam, amit akartam. 

    Akkor született az ikonikus Extázis című kép is…

    …ami szerintem ötven százalékban szerencse volt, és csak ötven százalékban szakmai tapasztalat és tudás. 

    Ez az alkotás lett a veszprémi Nemzetközi Kortárs Táncfesztivál plakátja hosszú évekig…

    …ahol zsűriztem is. Imádtam Veszprémet, őrületes tehetségek tűntek fel ott. Nagyon izgalmasnak tartom a kortárs táncot, Góbi Ritát, a kortárs balettot, vagy éppen Frenák Pált. Nagy tisztelője vagyok. 

    De nincs róla portré.

    Nincs, valóban. Valami csoda folytán nem találkoztunk még.

    1991-ben, hatvanévesen letette a gépet, és most, amikor a férje útra kelt, kezdett újra fotózni. A Covid19-járvány előtt pedig nagy kiállítása volt a Műcsarnokban.

    És nincs az új portrék között táncművész, ami nagy fájdalom. De vannak tehetséges fiatal színészek, mint ifj. Vidnyánszky Attila vagy Vecsei H. Miklós. Még terveztem egy nagy tárlatot, de attól tartok, hogy a koronavírus megakadályozza ennek létrehozását. Én abban nőttem fel, hogy az élet legfontosabb része az, hogy a famíliánk tagjai leülnek és beszélgetnek. Mindenki tudott mindenkiről mindent, kíváncsiak voltunk egymásra, volt időnk a másikra. Szerintem most sok „betegség” oka az, hogy ez a fajta családközpontúság elveszett. Szerettem volna megmutatni, hogy milyen jó családban élni.  

    Szerző: Braun Anna

    Köszönet az Opera Magazinnak!

    - Színházi pillanatok az Instagramon -