A Színház Online a művész engedélyével teszi közzé a nyertes pályázatot, amellyel Sztarenki Pál a Pinceszínházért indult.
A 77 oldalas anyagot teljes egészében itt olvashatják.
Szubjektív előszó:
Legyünk már őszinték!
De tényleg!
Normális ma az az ember Magyarországon, aki színházigazgató szeretne lenni? Mi történik itt?
Mitől lett ennyire kitüntetett gondolat a Pinceszínházra kiírt pályázat? Miért szeretnének ma hirtelen a budapesti Pinceszínház igazgatói posztjára többen pályázni, mint valaha, miközben az országos színházi pályázatokra, még a nemzeti státusszal rendelkező állami fenntartású színházakra sem volt ennyi jelentkező?
Mi történt!?
(Miközben pályázatomat írom épp azt olvasom, hogy összetörték és ledöntötték a ferencvárosi BLM-szobrot a Légió Hungarista csoport tagjai…
Mi történik itt valójában?)
Mi különöst tud ajánlani a Pinceszínház Ferencváros, Budapest és főleg az ország színházi életében?
Mitől lett ilyen csinos a menyasszony, hogy ennyi kérője akadt? Mitől lett ilyen exkluzív helyzet?
Mit tud a Pinceszínház?
Pláne a maga 120 milliós költségvetésével?
Végig tudjuk ezt járni?
Gyanítom nem.
A helyzet kialakulásához ugyanis hosszú és összetett folyamat vezetett, melynek központi gondolatát Ruszt József foglalta össze, bizony már 2005-ben a szakszerűség hiánya kapcsán.
„Mi a baj?… Átpolitizálódott a teljes magyar közélet és a művészet. Ez megöli a szakmát, megöli a mesterségeket. Műanyag szatyrokban műanyag gondolatokkal rohangálunk, s elfelejtjük megtanítani az utódokat arra, hogyan kell korongozni, kosarat fonni (persze ez csak képletes hasonlat), mert a mi szakmánk lényege voltaképpen mégiscsak egyfajta kézművesség, s ezt a tudást nem lehet gyorstalpaló menedzsertanfolyamokon megtanítani, sem megtanulni. Igen, szakmánk lényege egyfajta kézművesség, amely – mutatis mutandis – a hagyományok megőrzését és a formák folytonos újjászületését jelenti.”
(Ruszt József)
Közelebbről:
Kell-e színház?
„Színházra nincs szükség. Nem hasznot hajtó termelőüzem. Hosszútávon csak ráfizetni lehet, pénzt keresni vele nem. A színház – szemben az ötvenes évek ábrándjaival- nem növeli a termelékenységet, nem fokozza a munkakedvet. A színházzal mindig csak a baj van. Ha rosszul működik: azért. Ha jól, hát azért, mert nem hízeleg a társadalomnak, hanem pontosan tükrözi az ábrázatát. A színház az államháztartás fényűzése. Nem népszórakoztató eszköz, látjuk nap, mint nap: más médiumok alkalmasabbak erre a célra. Egy társadalom nélkülözheti a színházat, de csak abban az esetben, ha nem gondol holnapjára.” (MGP: Hogyan csináljunk rossz színházat?)
Legyen színház!
„Hiszen a színház mindenekelőtt az élet! Ez az elengedhetetlen kiindulási pont, és igazából csak az érdekelhet bennünket, ami az élet része, a szó lehető legtágabb értelmében. A színház az élet. Ugyanakkor nem mondhatjuk azt, hogy nincs különbség az élet és a színház között.”- írja Peter Brook.
Legyen színház!
„Mindannyiunk vágya és törekvése, hogy ne maradjunk önmagunkba zárva, hogy megértsük egymást. Ha nem érdekelné az embert a másik sorsa és az élet egésze, színház sem volna.” – írja Jelenits István piarista szerzetes tanár úr.
Legyen színház!
Ahol rólunk beszélnek. Ahol másokról beszélnek. Ahol magunkról beszélünk. Ahol beszélnek. Még. Ahol van még miről beszélni, beszélgetni, egyetérteni, vitázni, leülni egymással akár egy mondat ürügyén is, csak:
Legyen színház!
Találkozási pont!
Ha tetszik, a fésületlen szavak és gesztusok közös értelmezési helyszíne. Csak merjünk színházba járni! Az úgynevezett celebek, már úgyis a spájzban vannak! Alig férnek el az úgynevezett politikusoktól! De a színház még a miénk, tehát:
Legyen színház!
Ugyanakkor ne várjunk el semmit a színháztól! Ne legyen szelídített kis vadmacska, pláne nem pitiző öleb! Hiszen önmagunkra sem így tekintünk. Azt várjuk el a színháztól, amit magunktól, – azt a minimumot, ami magunk is vagyunk, vagy szeretnénk lenni a magyar színház kialakulása óta: a szabadság, nemzeti függetlenség, a humánum, az emberi értékek, a demokrácia, a szolidaritás, a szépség keresése és megtalálásának színhelye, – illetve ezeknek hiánya esetén közös bosszankodásunk és újra fogalmazásunk agorája.
Legyen színház!
Tehát legyünk kíváncsiak, befogadóak, ne dőljünk be a gagyinak, az avíttnak, a méznek és a máznak, merjünk kérdezni és tudjunk válaszolni, hiszen a nézők is mi vagyunk, tehát a méz is, és főleg a máz.
Csak legyen színház!
Legyen a színház tetten érhető életünk lelkiismeretének agorája, felülete, ahol kérdéseket teszünk fel és ahol esetleg valószínűtlen válaszokat adunk, ami legfeljebb egy másik színházi kérdés felvetését generálja folyamatosan. Legyen a színház közös ügyünk, ahol még meg tudjuk szólítani egymást!
Csak legyen színház!
Ahol valódi közösségi teret találunk ebben a zilált világban. Ahol összeadódik a különbözőségünk és azonosságunk, nem kivonódik! Ahol ráismerhetünk talán a másikra és végre magunkra is! Így aztán ne féljünk semmilyen színházi kalandtól és lehetőségtől, hiszen a színház mi vagyunk!
Csak legyen színház!
Federico Garcia Lorca szép és szenvedélyes szavai szerint: “A színház az egyik legkifejezőbb és leghasznosabb eszköz egy ország építésére. Légsúlymérő, amely egy ország nagyságát vagy hanyatlását jelzi. A finom érzékenységű és minden ágában – a tragédiától a bohózatig – jól irányított színház néhány év alatt képes megváltoztatni egy nép fogékonyságát. Ám a lezüllesztett színház, ahol a Pegazus szárnyait patái helyettesítik, egy egész nemzetet tud közönségessé tenni és elaltatni.”