„Csoóri, ahogy ma látjuk, több, mint egy verseivel vívódó költő, aki sokra vitte, de nem annyira, amennyire tehetsége följogosította volna. De több annál a gondolkodó írónál is, aki meg nem írt verseivel váltotta meg a jogot az esszéhez. Váltogatott műfajaival, prózából versbe, versből prózába hajló szövegeivel, tehát így, ahogy van, egészében az, ami: jelenség, melyet kicsinyes vérbosszúit hetedíziglen álló irodalmunkban meghökkentően egyöntetű szeretet övez. Gyanítjuk: e nagy szeretetet némi lelkifurdalás is színezi, mivel Csoóri mások helyett is fölvállalta az ugrabugra író kényelmesnek éppen nem mondható, néha pedig egyenesen nevetséges szerepét; mondhatnánk, helyettünk is ugrált; a közösség helyett, mely ez idő tájt halaszthatatlan magánügyeivel volt elfoglalva. Az idő majd tárgyilagosan megítéli Csoórit; nekünk, sorsa közeli tanúinak, vállalnunk kell elfogultságunkat. Nekünk kötelességünk tudni, hogy milyen életbevágóan fontos példa az övé, aki a történelmi lehetőséget nem az előjogok puszta megfordításának fogta föl, hanem tanulásra használta; a tanultakat pedig olyan tennivalók meghatározására, melyek elvégzése nélkül csődbe jut mind az életműépítő óvatosság, mind a harcias radikalizmus, és utódainkra nem egy élhető világ marad, hanem csak por és hamu.” (Orbán Ottó, 1979)