Kadelka László, a Nemzeti Színház nyugalmazott és a Békéscsabai Jókai Színház jelenlegi főügyelője A revizor utolsó előadásával befejezi munkáját. Élete egy darab színháztörténet, sőt, egy darab történelem. Tartalmas pályájáról, sikerekről és kihívásokról, színészlegendákról beszélgetett vele Szilágyiné Szabó Ágnes a Kultúra.hu oldalán.

Régebbi interjúiból tudjuk, hogy 12 évesen érintette meg a színház világa, de a gyerek- és fiatalkoráról keveset mesélt. Hol és hogyan nőtt fel?

Az Apáczai Gimnáziumba jártam Pesten, ami már akkor is gyakorlóiskola volt. Kora gyermekkorom óta vívtam, gimnazista koromban komoly eredményeket értem el. Egy testnevelési főiskolás tanárjelölt, amúgy neves súlylökő három héten át gyakorlótanítást végzett nálunk, és megkért, hogy a szertornagyakorlatokat én mutassam be a vizsgáján. Ez két okból nem történhet meg, mondtam neki: egyrészt a szertorna esküdt ellensége a vívásnak, másrészt arra a szombati napra kikérőm van, mert versenyre megyek. A versenyt meg is nyertem, de hétfőn ott várt a kapuban ez az Adonisz-méretű tanárjelölt, és felelősségre vont, fizikailag megfenyegetett, mert szerinte miattam nem sikerült a vizsgája. Sok kiló izom különbség volt köztünk, ezért én már be se mentem az iskolába: otthagytam a gimnáziumot.

Este a vívóteremben hallottam, hogy Pintér Tamás „Oroszlán” (kaszkadőr – A szerk.) zsinóros állást kapott a Nemzeti Színházban. Azonnal elrohantam a telefonfülkébe, és felhívtam Zsolt Istvánt, a Nemzeti főügyelőjét, akivel sokat lábteniszeztem a tatai edzőtáborban. Mondtam, hogy pakoljon, mert holnaptól én vagyok a főügyelő! Kedden bementem hozzá, hogy ha már kimaradtam a harmadik gimnáziumból, legalább munkám legyen. Azt mondta, meg kell tanulnom a színházat, így két évig ma divatos kifejezéssel háttérmunkákat végeztem mellette.

Szerdán, a 17. születésnapom előtt 23 nappal bementem az első munkanapomra. 1960-at írtunk, az volt a római olimpia éve. Kárpáti Rudolf a sokadik aranyérmét nyerte, és Major Tamás igazgató őt kérte fel a III. Richárd vívásbeállítására (jól mutatott a plakátokon, hogy olimpiai bajnok tanította be a mozgást). Akkor nemhogy mobil, még rendes telefon is alig volt, így csak közvetlenül előadás előtt derült ki, hogy az egyik közreműködő, egy testnevelési főiskolás nem jött be. Mivel Zsolt tudta, hogy vívok, jelmezt adtak rám, és már löktek is be a színpadra, de a nagy kavarodásban nem jó helyen. Major rájött, hogy én vagyok Richmond katona, és vívni kezdtünk – én tudtam, ő viszont nem. Pisszegtek nekem a takarásból, hogy álljak le, de azt hittem, drukkolnak. A vége az lett, hogy visszahúzták a világítást, és egy kampós „hengléccel”, amely amúgy a díszletet támasztja,a szó szoros értelemben kirángattak a színpadról – ha nem teszik meg, én még mindig ott vívok.

Másnap a legendás altiszt mondta, hogy menjek be, Major hívat. Féltem, hogy 72 óra után ki fog rúgni, de ezzel fogadott: „Jöjjön, maga zseni! Megmentette az előadást!” És adott ötszáz forint prémiumot. 1371 forint volt a fizetésem. A másik komoly hozadéka az volt a beugrásomnak, hogy előző este a takarásban már mindenki ott volt, mert utána már a tapsrend következett, így az egész színház megismert.