„Életemben nem nevettem ennyit a próbák alatt” – Interjú Borsi-Balogh Mátéval
2023. október 27., péntek 10:56
Az Örkény Színházban a hónap elején bemutatott, Bodó Viktor által rendezett Lidércek, Shaxpeare, Delírium c. darab Zágonjával, Borsi-Balogh Mátéval beszélgetett tartalmi partnerünk, a PÓTSZÉKFOGLALÓ reménytelenségről, naponta jelentkező szorongásról, egy rehabilitációs intézet „tragédiájáról”, a mámor mindent felszabadító dinamikájáról, a Bodó Viktor rendezte gegcunamiról, amitől egyszerre lehet felszabadulni és elfáradni, az újrakezdésről és a békét teremtő lefáradásról… Csatádi Gábor interjúja.
A reménytelenről mi jut az eszedbe elsőre?
Nem is tudom igazán, mert próbálok mindenre úgy gondolni, hogy semmi sem reménytelen. Igyekszem távoltartani magamtól ezt a kifejezést,
holott elvileg mondhatnám azt is, reménytelennek látom, hogy az elkövetkezendő tíz évben béke lesz a bolygónkon. De nem akarom ezt így látni, mert nem akarok ettől szorongani.
…ha már szorongás, ami a Lidércek, Shaxpear, Delírium c. előadást is meghatározza, mi a te válaszod, kezelési módod a szorongásra?
Azt hiszem, egyáltalán nincsen jó, életképes, használható módszerem a szorongás ellen. Vagy ha van is, akkor az nagyon egyedi, esetfüggő. Tegnap például egy találkozóra mentem, és eközben annyira elkezdtem szorongani az izraeli helyzet miatt, hogy szabályosan vizslattam magam körül mindent az utcán, hogy jaj, talán csak nem fog most itt is történni valami…
…vajon melyik bokor mögött lehet egy terrorista…?
Ám mégis próbálom úgy felfogni, ha most lenne egy terrortámadás, akkor az ellen úgysem tehetnék semmit. Nem élhetem úgy az életem, hogy végig ettől szorongok. Jó megoldásom tehát nincsen a szorongásra, igyekszem nem gondolni rá. Bár nyilvánvaló, ha nem akarunk valamire gondolni, akkor pont ettől, ezért fog eszünkbe jutni. Mégis úgy akarom élni az életem, hogyha meg kell történnie, akkor megtörténik, ha nem kell, akkor nem fog, és akkor mehetek meginni valamit a barátaimmal.
A darab Zágonja is próbálja hasonlóan venni az akadályokat?
Szerintem nem csak Zágon szemszögéből tragédia az, ami a rehabilitációs intézet lakóival történik. Vannak az intézetben emberek, akik kétszázötven napja vagy akár hosszabb ideje is már szermentesek, és az intézetvezető felelőtlensége miatt egyszeriben rengeteg fajta drog szakad rájuk, és persze a padlásról a zongora is.
Itt egyik szereplő sem, és természetesen együttesen, közösen sem tudják jól venni az akadályokat, hisz pont abba a flowba, kerékvágásba kerülnek egy pillanat alatt ismét vissza, aminek az elfelejtéséért elvileg most az intézetben vannak. És az egésznek a végén ott a nagy kérdés, hogy akkor ezekután mit is kezdjenek, kezdhetnek magukkal.
Nem tudom, hogy Zágon mennyire veszi, veheti könnyen a nehézségeket – szerintem semennyire. Ő csak halad, úszik az árral, és pusztán csupán megtörténnek vele azok a dolgok, amik megtörténnek.
Ezt a „rájuk szakadnak a drogok” helyzetet lehet akár úgy tekinteni, mint egyfajta sajátos újrakezdést?
Újrakezdés? A szerek használatának újrakezdése, igen. Ám a kezelés szempontjából semmiképp sem az. Ez csak egy átmeneti állapot, amin túl kellene esniük. Ők persze ott és akkor a legkevésbé sem tekintik átmeneti állapotnak ezt a szituációt, sőt élvezni kezdik a helyzetet. És csak a végén eszmélnek rá, hogy mekkora nagy kár, hogy így alakult, mert ez azt jelenti, hogy most újból kezdődhet az első nap a terápiában mindegyikőjüknél. Ha van, akkor ott, a legvégén van igazi újrakezdés, amikor mindenki látja, hogy mit is csináltak tulajdonképpen.
Mégis igencsak úgy tűnik, hogy ők ott ezt akkor élvezik, nem?
Ez így van, bár amekkora adagban kapnak ezekből a szerekből, az egyszerre szorongást is okoz, ez biztos.
Az a húsz-huszonöt perc ott a színpadon nagyon sűrített, koncentrált valami, és igen fárasztó is fizikailag. De ezt inkább csak utólag érzékeled.
Most volt pont két előadás két nap alatt egymás után, amit nagyon élveztem , ám azt is éreztem, hogy iszonyú fárasztó ezt a gegtengert végig játszani egymás után, és jelen lenni, jól jelen lenni benne. Közben persze erre nem is gondolok. Csak a végén érzem, hogy bizony ez mégiscsak baromira fárasztó fizikálisan.
Ha már gegtenger: mi az ebben, ami alkotóként is le tud zsibbasztani?
Nagyon szeretem Bodó Viktor humorát,
egészen frenetikus volt ez a próbafolyamat, életemben nem nevettem ennyit a próbák alatt. Voltak, vannak olyan jelenetek, amiknél még most is nagyon kell koncentrálnom, hogy ne nevessem el magam. Nézni is fárasztó lehet ezt a nagy geg- halmazt, főleg pedig létrehozni, felépíteni –
ám ez közben nem érződik, utána viszont annál inkább.
Mi miatt tud mégis hasznos, erőt adó lenni egy ilyenfajta lefáradás?
Alkotóként talán azért volt hasznos részt venni benne, mert korábban nem dolgoztam még Viktorral, és ez a mostani igencsak hasznos találkozás volt. Ő valóban nyughatatlan ember, mindez ebből a gegtengerből is látszik. Még a főpróbahéten is bekerült egy újabb vicc, egy újabb mondat, ami ugyan nem változtatott a cselekményen, ám ahhoz pont elég, hogy ne nyugodj meg, és ne találj kapaszkodót ebben az egészben. Hogy miért tud hasznos lenni? Nem vagyok biztos bennne, hogy ez egyáltalán hasznos-e. Ám az talán igaz lehet, hogy a már említett reménytelenségnek a feloldását magában hordozhatja. Ilyen tömény, már-már émelyítő gegtenger óhatatlanul hagy maga után valami pozitív lenyomatot. Ennél az előadásnál, főleg ha kettő van egymás után, eltölt az érzés hogy na, most dolgoztam. Ez kétheti előadásra való mennyiségi produkció, azt hiszem. És jó azt érezni, hogy amíg egy ilyen előadásban le tudok fáradni mint alkotó, addig béke van körülöttem.