Százhúsz éve, 1902. március 7-én született Timár József Kossuth-díjas színész, érdemes és kiváló művész.
Gerstner József néven Budapesten jött a világra. Már gyerekkorában rajongott a versekért, elemistaként gyermekelőadásokon vett részt. Apja azonban textilmérnöknek szánta, ezért is érettségizett kereskedelmi iskolában. Timár József már sikeres színészként nyilatkozza: “Én nagyon szegény voltam. Unokaöcsém elhasznált ruhájában és apámtól örökölt óriási lakkcipőben jártam. Statisztálással kerestem meg a kenyeremet. Gyakran előfordult az is, hogy Ney Dávid, az Operaház magánénekese nekem ajándékozta az uzsonnáját” – nyilatkozta.
Miután fiatalon árván maradt, 1923-ban inkább a Színiakadémiára jelentkezett.
Az intézménynek csak két évig volt hallgatója, mert Hevesi József, a Nemzeti Színház igazgatója leszerződtette, mondván: “az akadémián úgyis csak elrontanák”. Művészete a Nemzetiben alakult ki, keresetlen, szinte eszköztelen ábrázolásmódja, jellegzetes, gazdag tónusú hangja széles szerepkörben érvényesült, így az évek során erőteljes jellemszínésszé vált.
“Tíz évig játszottam Hevesi Sándor útmutatásával, ez az én művészi tőkém. Ma is abból élek még. Életre szóló hatással volt rám, ő volt a mester, és én a tanítvány” – vallotta Timár József.
Timár József maga idézi a következőket egy hangfelvételen.„A húszas évek vége felé leérettségiztem (bizonyára csak „baki”, mert a kilencszázhúszas évek elején. Sz.Á.), hozzáláttam régi tervem megvalósításához. Meglátogattam Ódry Árpádot, akit sokan, és teljes joggal a legnagyobb magyar színésznek tartottak. Ódry Árpád nagyon kedvesen fogadott, és kérte, szavaljak neki néhány verset. Kicsit izgatott és elfogódott voltam.
Éreztem, hogy amikor az első szavakat kimondom, reszket a hangom. De egyre jobban belejöttem. Ódry feszülten figyelt, egyszer sem szakított félbe. Amikor befejeztem, vártam a véleményét és a tanácsát. Ő közel lépett hozzám, és ezt mondta: „Magának színésznek kell lennie, sürgősen iratkozzék be a színiakadémiára.
Magának Shakespeare-darabokban kell játszania. Kezet fogott velem, én pedig a boldogságtól szinte megrészegülve rohantam le a lépcsőn, egyenesen a színiakadémiára. Egy éve tanultam már a színiakadémián, amikor Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház igazgatója, a haladó magyar színháztörténet egyik kiváló alakja váratlanul leszerződtetett a színházhoz.”
Életeleme volt a színpad, nem ismert műfaji vagy szerepköri korlátokat, több mint kétszáz szerepet alakított harmincöt éves pályafutása alatt.
Eljátszotta Ádámot és Lucifert Az ember tragédiájában, Mefisztót a Faustban, Shakespeare drámái közül Othellót, Antoniust és a Hamletben Mercutiót, VII. Gergelyt és Széchenyit Németh László drámáiban, Rank Doktort Ibsen Nórájában, a Színészt Gorkij Éjjeli menedékhelyében, Agárdi Pétert Heltai A néma leventéjében, Versinyint Csehov A három nővérben.
Timár Józsefet még 1938-ban kérdezte egy színházi lap újságírója: Hogyan érzi magát a változó világban? Timár azt felelte: “A színész életének tengelye a színpad, s amint a színpadra lép, a magánélet lehullik róla. Timár József, az adóalany és polgár nyomban megszűnik, amint a rivaldafény kigyullad, s már csak japán herceg, vagy vidéki körorvos. És a színész élete azért a két-három óráért van, amíg a rivaldafény ég. A polgárt és adóalanyt érintheti a változó világ, a színészt nem.”
Élete végéig fájt neki, hogy nem lehetett Rómeó, hogy Hamlet helyett meg kellett elégedjen Fortinbras szerepével, és nem léphetett színre Cyranóként és Peer Gyntként. Több filmben szerepelt (Semmelweis, A harag napja, Rokonok, Gázolás, Két vallomás, Vörös tinta), művészetének emlékét versfelvételek is őrzik, József Attila, Ady, Radnóti műveinek avatott tolmácsolója volt.
Pályájának íve a negyvenes évek elejéig töretlen maradt, nem csak a szakma és a közönség ismerte el, a kritikusok kedvence is volt.
Szókimondó, bátor emberként kiállt az ordas eszmék ellen, 1942 nyarán, amikor megjegyzést tettek a társaságában lévő “nem árja” hölgyre és úrra, indulatosan kijelentette, hogy a fiából inkább zsidót nevel, mert utálja “ezt a tehetségtelen magyar középosztályt”.
Az ügyet felkapta a jobboldali sajtó, amely “nemzetgyalázást” emlegetett, Tímár ellen ügyészségi eljárás indult. A Nemzeti felfüggesztette tagságát, behívták katonának és büntetőszázadba került. A szellemi élet kiemelkedő alakjai mellé álltak, kérvényüket Bajor Gizi adta át Horthy Miklós kormányzónak, aki kegyelmet gyakorolt. A nyilas hatalomátvétel után,
1944 őszén ismét letartóztatták, mert röpcédulát találtak nála, a Margit körúti fogházból decemberben sikerült megszöknie, és családjával együtt túlélte Budapest ostromát.
Szókimondó természete miatt a háború után újra bajba került. Bírálta a kommunista rendszer intézkedéseit, sőt vezetőit is, amit a besúgók azonnal jelentettek. 1950 elején azzal vádolták meg, hogy 1949 szilveszterén “fasiszta módon szavalta a Szózatot” – ez volt az első alkalom, hogy előadásmódot, és nem írott szöveget kifogásoltak vagy cenzúráztak. Az ország egyik legnépszerűbb színészét ellenségnek minősítette a kultúrpolitika, és nemcsak elbocsátották a Nemzeti Színháztól, hanem a színi pályától is eltiltották.
Tímár vasesztergályos-átképzős lett a MÁVAG-ban, majd jegyszedő a Sportuszodában, végül Gábor Andor közbenjárására engedélyezték, hogy vidéken mégis színpadra lépjen. A miskolci színházhoz szerződött, az 1951-52-es évadot már ismét a fővárosban, az Ifjúsági Színházban töltötte. 1953-58 között a Madách Színház tagja volt, 1959-ben került vissza a Nemzeti Színházhoz.
1957-ben súlyos beteg lett, tüdejét rák támadta meg.
A Nemzetiben utolsó, legendás alakítása Willy Loman figurája volt Arthur Miller: Az ügynök halála című drámájában. Már halálos betegen alakította a szerepet, az orvosi tiltás ellenére minden este kijött a kórházból, hogy két órára eljátszhassa a halált, megrendítő küzdelme ma is a művészi helytállás és küldetéstudat jelképe.
Utoljára 1960. május 24-én lépett színpadra, a halál október 3-án Budapesten érte, a Farkasréti temetőben kísérték utolsó útjára.
Földes Anna úgy fogalmazott Timár alakítása kapcsán: “Ahogy maszk és kosztüm nélkül évtizedeket öregszik és fiatalodik, ahogy világhódításra induló, elégedett üzletemberből a business kerekei alá kerülő áldozattá, reményt és talajt vesztett kisemberré válik; majd saját hazugságainak összedőlt légvárai alatt fuldokolva kilép, hogy utolsó tettével, az életbiztosítás tőkéjét megteremtő öngyilkosságával még egyszer a fiai hasznára lehessen – mindvégig megrázó. Szerepének pátoszát éppen alakításának pátosztalanságával emeli ki.”
1956-ban érdemes, 1960-ban kiváló művész lett, a Kossuth-díjjal 1957-ben tüntették ki. Az új Nemzeti Színház parkjában szobor őrzi emlékét. Párkányi Raab Péter alkotása Keleti Éva fotóriporter emblematikus képe alapján készült, azt a pillanatot megörökítve, amikor a már nagybeteg művész megemeli bőröndjeit, hogy kipróbálja, elbírja-e még az előadás alatt…
“Néha úgy érzem magam, mint az orvos, aki fájó sebeket gyógyít. Az emberek felejteni akarnak, nagyokat nevetni, könnyedén szórakozni, elsimítani a súlyos ráncokat”
– vallotta Timár József.
Forrás: MTI, SZínház Online, ORIGO