Fajsúlyos szerepei után Miskolcon – A velencei kalmár Shylockja, a Hegedűs a háztetőn Tevjéje, a Babaház Helmere- Ványa bát kelti életre a Thália Télikertben, a viszonzatlan érzelmek, az önsajnálat, az illúziók, a fájdalmas szembenézés húrjain. Árnyalt, emlékezetes alakítások sorát vonultatja fel a Kelemen József rendezte előadás. A címszerepet Görög László sokféle hangnemben hozza, mint önpusztító értelmiségi, lírai hősszerelmes, jóhiszeműségében és naivitásában megrekedt nagy gyerek. 

Hogy kerültél képbe a Tháliában, mint vendégművész?

Nagyjából másfél – két évvel hívott fel Hamvai Kornél azzal, hogy örülnék-e, ha hívnának a Tháliába, ahol a Télikertben szeretnének egy komoly művészi arculattal rendelkező játszóhelyet kialakítani, és ebben számítanának rám – ránk. Mivel nem akartam olyan helyzetbe hozni Miskolcon sem Béres Attila igazgatót, sem a nézőket, hogy teljesen váratlanul érje őket az eljövetelünk, abban maradtunk, hogy idén vendégként leszünk jelen a Tháliában, ez lett a Ványa bá. Hál’ Istennek úgy alakult a pályám mindenféle jóval és rosszal együtt, hogy mind a Radnótinál, mind az Egerben, mind a Miskolcon eltöltött tíz év a legérdekesebb időszak volt mindegyik színház életében. Hátha még tartogat nekem a sors újabb tíz évet egy olyan helyen, ahol számítanak ránk a feleségemmel, Julcsival, aki Jelenát játssza a darabban.

Számos klasszikust játszottál, de a nagy találkozások eddig elmaradtak Csehovval. Vagy tévedek? 

A főiskolán abban az évben, amikor Shakespeare és Csehov volt terítéken, a jelenetek között díszítettem, meg Puck monológját mondtam a Szentivánéji álomból. Magunknak kellett kialakítani, ki kivel, milyen jeleneteket szeretne. Csehovot nem látták belém a többiek. Később is elkerült Csehov, de csak Miskolcig. Ott viszont Rusznyák Gábor rendezésében kétszer is játszottam: a Sirályban Szorint, a Három nővérben Versinyint. Nem volt teljesen idegen tőlem a csehovi világ azzal együtt, hogy Rusznyák Gábor teljesen másképp nyúl a szöveghez, mint Hamvai Kornél. Gábornál, mint egy írótáborban a színészek elszánásuk szerint közreműködnek a szöveg kialakításában. A Nem félünk a farkastól után másodszor játszom Hamvai fordításban. Bár mi színészek nem éreztük mindig azt, hogy feltétlenül úgy jönnének ki a szánkból a mondatok, ahogy Kornél  megírta, de előbb- utóbb rájövünk, jobb, ha hallgatunk rá – ő már ezerszer megrágott minden mondatot, mire a példányba kerül.

Hogyan fogadott titeket a Thália társulata?

Molnár Piroskával, Szervét Tibivel, Bede- Fazekas Szabolccsal játszottunk már együtt több darabban, a többieket látásból ismertem, de mindenki ismerősökként fogadott minket. Pár óra alatt átestünk azon, hogy nem ismerjük egymás nyelvét. Onnantól kezdve olyan volt, mint bármely más próbafolyamat.

Csehov antihőseinél örök kérdés, hogy mennyiben tehetnek maguk azért, mert kisiklott az életük, és mennyiben múlott a körülményeken?

Kelemen József rendezővel egyetértésben arra törekedtem, hogy egy derékba tört életet mutassak meg, megrekedt állapotban Ványa nemcsak, hogy elment a saját élete mellett, hanem nem is nőtt fel igazán. Szerebrjakov és Jelena érkezésével rázuhan az elmúlt 25 éve. Az említett kérdést remélem a néző teszi fel magának. Abban is nagyon egyfelé gondolkodtunk , hogy sokkal inkább tragikomikus Csehov darabja, mint tragikus, szomorú – ahogy régebben játszották. Eleve tragikomikus ahogyan élünk. 

Ványa bá valaha nagy reményekkel indult, talán a Sirály Trepljovjának a forradalmi lendülete is megvolt benne, aztán Ivanovvá, Platonovvá „ szürkült”, de velük ellentétben nem vált cinikussá. Milyennek látod őt?

Csehov bizonyos karaktereket tovább boncolgat, és minél többet tapasztal, annál árnyaltabban ír. Több ezer beszélgetés folytatott le munkatáborokban élő, kifejezetten nehéz sorsú emberekkel. És rájött arra, hogy az értelmiség nyűglődése saját sorsa, saját filozófiai és világnézeti kérdései felett mennyire nevetséges ahhoz képest, hogy emberek hogyan élnek, milyen problémával küzdenek. Ványa intelligens ember, aki csak azért hagyta abba az egyetemet, hogy a nővérének, a családjának jobb életet biztosítson. Leköltözött vidékre, onnantól kezdve földműveléssel, a gazdasággal foglalkozott, de kisemmizték, és azt is kénytelen bevallania magának, hogy a nő, akit szeret, soha nem lesz az övé. Olyan dühök ébrednek benne, hogy még akár gyilkolna is. Lehet- e így élni, hogy az életed célja a munka, és semmi más. Hogy azért dolgozol, hogy valaki másnak jó legyen. 

Vidéki művész értelmiségiként ismerős lehet, hogy nehezen jut az ember egyről a kettőre, hogy a munka sokszor felőrli a magánéletet…

Manapság fájdalmas megtapasztalni, hogy nem a teljesítmény szelektál, hanem egészen más elvek alapján kerülnek emberek pozícióba, majd veszítik el a pozíciójukat. Az, hogy mit csinálsz, a szakértelem, teljesen lényegtelenné vált. Szerencsére én még hihetek abban, hogy érdemes ezt a pályát folytatni. Főleg a nézőkkel való találkozások igazolják ezt. Mint ahogy azt is, hogy érdemes olyan színházat is csinálni, ami szórakoztat, andalít, megnyugtat, de legalább ekkora vágyuk van olyan előadást látni, ami az életünkkel foglalkozik. 

Mi maradt a régi álmokból egy jobb, igazságosabb jövőben? Ez a fajta csalódottság, megrekedés is erős szövete az előadásnak.

Valami nagy toporgást, bizonytalanságot érzékelek. Sok szempontból nem szerencsés a mai kor. Én viszont rendkívül szerencsés vagyok, mert van egy iszonyatosan tehetséges, szép, fiatal színésznő feleségem, tele erővel, munkabírással, az enyémhez hasonló színpadi gondolkodással, és van egy csodálatos, 5 éves kislányom. Ez olyan módon kijelöli számomra, hogy mivel foglalkozzak, mi fontos, mi nem, hogy az mindent felülír!

Cinkosság, természetesség jön le a színpadi kettősötökből is, Ványa és Jelena közös jeleneteiben, bár a férfi nevetségesen felsül az udvarlásával…

Minden adott lenne kettejük kapcsolatához, „csak” egy dolog hiányzik, nem működik a kémia a két ember között. Ezzel szemben Asztrov lehet bármilyen durva, modortalan vele, valami őrületes titok vonzza benne Jelenát. Annyira emberi Csehovban az is, hogy Ványa az elmúlt évtizedekben nem menekült alkoholizmusba,  Vezeti a gazdaságot, a kizökkenését Szerebrjakov és Jelena folyamatos jelenléte okozza, azóta össze-vissza eszik, iszik, alszik. A végén Asztrov mondja ki Jelenának: „ Tönkretettél engem, mindenkit, ha még egy kicsit maradtok, tömeges pusztulás vár mindenkire.” Asztrov az egyelten figura a darabban, aki túlmutat saját magán, nem csak magára gondol. Törődik az erdővel, a fákkal, a természettel, a földdel, és ez a törődés nem önmagáról szól.

Ványa attól válik nevetségessé, hogy monomániásan illúziókat gyárt magának, ha nem tetszik neki a valóság. Ebben is kortársunknak érezhetjük?

Szerintem általános emberi tulajdonság, hogy hajlamosak vagyunk önáltatásra, mások hibáztatására, arra, hogy kerüljük a szembenézést azzal, hogy mit rontottunk el. Ványában is felmerül, hogy miért nem tíz évvel korábban szeretett bele Jelenába, miért nem nyomult akkor jobban. De hát olyanok vagyunk, amilyenek. Lehet, hogy ő sem lát tisztán. Nulla esélye lenne rá, hogy ennek a nőnek az egyénisége ki tudná emelni ebből a közegből. Ugyanakkor Ványa az egyetlen, akivel Jelena önfeledten tud nevetni, jól érzi magát vele. Hány olyan esetet látunk, amikor egy férfi rajong egy nőért, de a nő csak egy bizonyos határig tudja viszont szeretni. 

Mennyire hiszel abban, hogy pont akkor talál meg egy szerep, amikor annak a problematikája rímel a saját mondanivalóddal önmagadról, a világról?

Nem gondolom. Egernek, az ottani rendezőimnek- Csizmadia Tibornak, Máté Gábornak, Béres Attilának, Zsótér Sándornak, Szegvári Menyhértnek- köszönhető, hogy ráeszméltem arra, hogy a színész akkor jár jól, ha magáról beszél. És nem igyekszik úgy tenni, mintha.

Lehet egy verset szépen, meg lehet jól mondani. A kettő közötti pici határ bennem az egri évek alatt kezdett feszegetődni. Főként az említett rendezőknek köszönhetően,  talán sikerült meglépnem ezt az apró, ám lényeges lépést. Az egész előadás iránt szoktam felelősséget érezni, igyekszem ráhangolódni a kollégákra, a szerepemet is megismerni- így tudok magamról beszélni. És akkor van egy szint, ami alá talán már nem eshetek. Nem kell magam előtt szégyellni magam. Az utóbbi időben nem volt olyan eset, hogy azon kaptam volna magam, hazudok a színpadon. 

Pályád legnagyobb szakmai, kritikai és közönségsikert Shylock szerepének köszönheted, a Kritikusok Céhe és a Gábor Miklós -díj is annak szólt.

Ha nekem bárki, bármelyik színházigazgató azt mondta volna évekkel ezelőtt, hogy Shylockot fogom játszani, nem hittem volna el. Emlékszem, a kezdeti években Miskolcon folyamatos ijedelem volt bennem, hogy: „Úr Isten! Az Őrnagy szerepét osztották rám a Tótékban, a Játék a kastélyban Turayját, a Játszd újra, Sam! Allan Felixét, Woyzecket, vagy George-ot a Nem félünk a farkastól-ban”. Nagyon szerencsésnek bizonyult a találkozásom Mohácsi Jánossal, hogy A velencei kalmár idején már nem maradt bennem félelem. Összesen tizenhatszor ment az előadás, közvetlenül a Covid előtt viszont elég kritikus látta ahhoz, hogy meglegyen a szavazatszám és öt kategóriában is díjra jelöljék. Baromi nagy büszkeség, hogy a három és fél órás előadáson sikerült úgy elvarázsolni a nézőket, mint amikor a gyereknek mesét olvasol és a váratlan, ijesztő történéseknél hol csend, hol nevetés, hol feloldódás jön.  

Mintha a Gábor Miklós- díj átvétele után fogalmaztál volna úgy, hogy A velencei kalmárban lehetőséged nyílt a nemzetedről, magyarságról, zsidóságról beszélni a szerep által. 

Létezik a neten  egy olyan honlap, hogy „Befolyásos zsidók”, ahol listázzák az embereket. Én is szerepelek rajta, holott nem vagyok sem befolyásos, sem zsidó. 1964- ben születtem, három évesen kerültem Debrecenből Budapestre, a Kazinczy utcába. Gyerekként mindig láttam mozogni a zsidó közösséget. Egész életemben bennem volt a kíváncsiság. Még egészen kicsi voltam, amikor kíváncsiságból mentem be a zsinagógába, mint ahogy kíváncsiságból mentem be a katolikus templomba is. Még gyerekkoromban láttam egy filmet a haláltáborokról. Örök lelkiismeretfurdalás maradt bennem annak kapcsán, ami a zsidó néppel történt. A velencei kalmár nekem legfőképpen arról szól, hogy ha bármely ideológia, oldal a gyűlöletet használja fel önmaga népszerűsítésére vagy jogosultságára, az halálra van ítélve. Shakespeare darabja teljes mértékben kibontja, hogy egyik gyűlölet sem jogos, semmire nem orvosság. Arra kellene törekednünk, hogy ne elszeparált, saját igazságának bugyrában és vakságában vergődő emberek legyünk. Arra kellene rávenni mindenkit, kezdjen el úgy gondolkodni, hogy minden nemzetnek megvan a saját kulturális értéke, azt érdemes megőrizni, de együtt kell működni egymással. Elveszekedhetünk egymással még jó darabig, de egyszercsak nem valamelyik vallás Istene, hanem a Föld nevű bolygó mondja majd: „Na ennyi volt, emberek, bezár a játszótér!”

Szerző: Szentgyörgyi Rita

Fotók: Puskel Zsolt