Hosszú betegség után ma éjjel elhunyt Babarczy László, Jászai Mari-díjas és Kossuth-díjas színházi rendező, a Kaposvári Csiky Gergely Színház volt igazgatója, a Színház- és Filmművészeti Egyetem egykori rektora – tudatta a Színház Online-nal a család.
Babarczy László Kossuth- és Jászai Mari-díjas színházrendező, színigazgató, egyetemi tanár, érdemes és kiváló művész, a kaposvári Csiky Gergely Színház örökös tagja 1941. szeptember 3-án született Budapesten.
Babarczy László középiskolai tanulmányait a Madách Imre Gimnáziumban végezte 1955 és 1959 között. 1966-ban diplomázott a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendező szakán. Élete negyven éve elválaszthatatlanul egybeforrt ezzel az intézménnyel, ahol 1969-től folyamatosan tanított tanársegédi, adjunktusi, docensi, majd 1990-től egyetemi tanári minőségben. 1990/91-ben az egyetem rektorhelyettese, 1991-1994 között pedig rektora volt.
1966-tól 1969-ig tagja a Pécsi Nemzeti Színháznak, 1969-től 1973-ig a budapesti Nemzeti Színháznak. 1973-ban a kaposvári Csiky Gergely Színházhoz szerződik, rendezői minőségben, majd 1974-1981-ig a színház főrendezője, 1978-2007 között pedig igazgatója. Nevéhez fűződik a Kaposvári Egyetem Színházi tanszékének létrehozása, amelynek vezetője volt a 2008-as tanévig.
„A színház olyan mint egy szerzetesrend, csak nem a katolikus szabályok szerint működik. Egy olyan embercsoport, aki rettenetesen hisz valamiben, ami nincs jelen és megpróbálja életre hívni.” (Babarczy László)
Pályája során színpadra állította a világirodalom legismertebb darabjait: rendezett Brechtet (Az anya, Kurázsi mama, Baal), Moliére-t (Tartuffe, A nők iskolája), Shakespeare-t (Szeget szeggel, III. Richárd, Tévedések vígjátéka), de otthonosan mozgott a magyar szerzők értelmezésében is (Örkény: Pisti a vérzivatarban; Móricz: Rokonok; Molnár: Liliom, Spiró: A kert).
1989 őszén az Újvidéki Színházban rendezte Molnár Ferenc: Liliom című darabját, 1991-ben pedig Molière: Tudós nők című darabját, amelyet 1992-ben mutattak be. 1994-ben Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámáját rendezte Újvidéken. 2009-ben közreműködött Kenyeres Bálint A repülés története című filmjében.
1977-ben megkapta a Jászai Mari-díjat, 1984-ben érdemes, 1990-ben kiváló művész lett, 1994-ben a Magyar Köztársaság Érdemrend Tisztikeresztjét vehette át, melyet 1995-ben a Kossuth-díj követett. 1998-ban választották Kaposvár díszpolgárává, 2003-ban elnyerte a Gundel művészeti díjat, 2011 óta volt pedig a Csiky Gergely Színház örökös tagja.
Hetvenedik születésnapján, amikor az örökös tag címet elnyerte kollégái és barátai írtak róla, neki: „A Babarczy. A Tanár Úr. Keveseknek adatik meg fogalommá válni. Rektor a Színművészeti Egyetemen, megalapítja a kaposvári színészképzést, a művészeti kart, egykor még az Objektív Filmstúdiónak is vezetője. Színészek, rendezők, filmrendezők, dramaturgok nőttek ki a kalapjából. Kitörölhetetlen része a magyar színházművészetnek. És hát. A legfontosabb építmény: a Csiky Gergely Színház.
Nehéz ember. Kérlelhetetlenül haladt előre mindig, Nélküle viszont nem lennénk. Nem lennénk itt. Biztos lenne valamilyen színház, de az, hogy ilyen, az ő maga. Sok ember, 38 évadnyi társulat segítette őt ebben, de a kohézió, a motor, a láz-vezér az ő volt. BITEF, Marat/Sade, Kihallgatás, Állami Áruház, Hermelin, Csak egy szög. (És hol a sor vége!) Nem mind tőle, de mind általa.”
2016-ban a Népszabadság készített interjút a Kossuth-díjas rendezővel szombathelyi bemutatója előtt. Amikor arról faggatta, hogy mi foglalkoztatja a színházművészetben, úgy reagált:
Maga a színház. Imádom, és élni sem tudnék nélküle.
Akkoriban – saját bevallása szerint – már ritkán járt előadásokra. „Részben öreg vagyok, 75 éves, nem jó az egészségem, megviselnek az ilyen kirándulások. Másrészt most már jobban szeretem a színházat csinálni, mint nézni.”
A rendezőt a színház társadalomban betöltött szerepéről, és arról is kérdezték, van-e a színháznak valamiféle magasztos küldetése. „Csak az van neki. Ha valaki ismeri az emberiség kultúrtörténetét, az tudja, hogy a színház ősi és örök és alapvető. A világ élményszerű megismerésének, megközelítésének a legősibb formája. Ezt a mostani társadalmak sem tudják nélkülözni” – fogalmazott.