Hosszan tartó, méltósággal viselt betegség után elhunyt Balázsovits Lajos Balázs Béla-díjas színész, színházi rendező és színigazgató, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, a Nemzet Színésze.
A művész 1969-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán.
Harmadéves főiskolásként a Pécsi Filmszemlén Sára Sándor Feldobott kő című filmjének főszerepéért megkapta a legjobb férfi alakítás díját, majd sorban érkeztek a filmes és színházi felkérések.
1968–1973 között a Madách Színház, öt évig a Vígszínház, majd 1979-től a MAFILM társulatának volt a tagja. 1982-től ismét a Madách Színház művésze lett, majd egy évig a Nemzeti Színházban lépett színpadra. Nemcsak színészként, rendezőként is dolgozott. 1990 és 1992 között a Magyar Színészkamara ügyvivője volt. Húsz évig vezette a budapesti Játékszínt.
Igazgatóként úgy fogalmazott a Színház Online-nak: “Nem jár kart karba öltve a siker és a minőség. Egy időben sokat bogarásztam a Széchenyi Könyvtárban, ahol fellelhetők egy színháztörténeti legenda, Várkonyi ZoltánMűvész Színházának dokumentumai. Borzasztó érdekes volt tanulmányozni a pénzügyi adatokat, azt, hogy miket játszottak, hányszor, mennyi bevétellel, megtudni, hogy a hentes hozzájárult-e az előadáshoz. A híres Eurydike-előadás Sulyok Máriával, Darvas Ivánnal körülbelül tizenötször vagy hússzor ment, a Csókos asszony pedig százszor. Az Ádám Ottó féle híres Madách Színház, ahol elég hosszan jelen lehettem többek között Füst Milán IV. Henrikjével nyert rangot, de ha utánanézne hányszor játszották, leesne a székről. Szerintem Gábor Miklós Henrikként zsenialitásának javát nyújtotta. A Hamletben is sikert aratott, ami 300 fölött ment, de küzdött a szereppel. Előfordult, hogy vacak előadások baromi nagy számot értek meg. Ezek a furcsaságok is azt mutatják nincs szabály a színházban.”
Az 1970-es évek elején Balázsovits Lajos előtt a nemzetközi karrier lehetősége is megcsillant. A világhírű olasz rendező, Luchino Visconti szemelte ki Tadzio szerepére akkoriban készülő új filmje, a Halál Velencében (1971) számára. A Mester Budapestre is ellátogatott, hogy találkozzon a magyar színésszel, ám a szerepet végül a korban Tadzio figurájához közelebb álló svéd Björn Andrésenre osztotta.
Visconti azonban nem felejtkezett el a tehetséges magyar színészről, és állítólag az ő befolyásának köszönhető, hogy Balázsovits megkapta a tibeti jógiról, Milarepáról készült olasz film főszerepét. Partnere a kitűnő olasz karakterszínész, Paolo Bonacelli volt.
A legfiatalabb korosztály is megismerhette és megkedvelhette Balázsovits Lajost olyan gyerekfilmeknek köszönhetően, mint Palásthy György Hahó, a tenger! (1971) című rendezése, melyben apát játszott, és a Televízió számára forgatott A palacsintás király (1973), amelyben Éliás királyfi bőrébe bújt.
Nagy nemzetközi feltűnést keltett (és az 1975-ös Cannes-i Filmfesztivál versenyfilmje is volt) a Gyurkó László drámája alapján készült Szerelmem, Elektra (1974). A mű fontosabb szerepeit Törőcsik Mari, Cserhalmi György és Madaras József játszották.
A Jancsó Miklóssal közös filmjei közül a legnagyobb nemzetközi visszhangot a mayerlingi tragédián alapuló Magánbűnök, közerkölcsök váltotta ki, amely az 1976-os cannes-i filmfesztiválon az egyik olasz versenyfilm volt.
A filmdráma nagyobb részében Balázsovits Lajos teljesen meztelenül látható. A szexualitás ábrázolásában merésznek számító alkotást Olaszországban egy időre pornográfia vádjával be is tiltották, valamint bíróság elé idézték a producert és a rendezőt. Magyarországon csak a nyolcvanas évek végén mutatták be, de
a legenda szerint a jugoszláviai vetítésekre autóbuszos kirándulásokat szerveztek a dél-magyarországi településekről, nem utolsósorban a Rudolf trónörököst – időnként ruhátlanul – alakító Balázsovitsért.
A magyar rapszódia (1978) és az Allegro barbaro (1979) című Jancsó-művekben, majd az 1987-es Szörnyek évadjában is láthatta a közönség. Ő alakította Kalmár tanár urat a Zsurzs Éva rendezte, négyrészes Abigél című televíziós filmsorozatban 1978-ban. Rényi Tamás Élve vagy halva (1980) című történelmi kalandfilmjében Noszlopy Gáspár alakját formálta meg. Felvillant Szabó István Oscar-díjra jelölt művében, a Bizalomban (1980) és Fábri Zoltán Requiemjében is (1981).
2012-ben vonult végleg vissza a színházi világtól.
„Színésznek lenni fantasztikus boldogság”
– fogalmazott egy interjúban Balázsovits Lajos, aki számos külföldi és magyar mozifilmben vállalt főszerepet. A művész szülővárosa, Nagykanizsa a díszpolgára.
Balázsovits Lajos azt vallotta: “Az a fő, hogy a néző szeresse azt, amit lát. Igyekszem, sem a bukásba, sem a sikerbe nem belemerevedni. Én kínos helyzetbe kerülök, amikor valamilyen oknál fogva régi színházi fényképeket kérnek tőlem, mert nem tudom hol vannak.
Nem gyűjtöm, nem számolom a múltamat. A tegnapi napból igyekszem megőrizni a jót, a rossz élményeket pedig megpróbálom feldolgozni. Azt is tudom, hogy ez védekezés a részemről, egy életmechanizmus. Többfajta ember van. Nem vagyok tipikus színházi ember ilyen szempontból. Soha nem akartam kívül hordani, hogy színész vagyok.
Jólesett, ha kedvesek voltak hozzám az emberek, de ez nem jelentett extra örömöt. Ifjúkoromban azt tanultuk, hogy a shownak mennie kell, akkor is ha haláleset történik. Amikor először megbetegedtem, olyan magas lázam volt, hogy felhívtam az igazgatómat, Ádám Ottót, és megmondtam neki, hogy képtelen vagyok felmenni a színpadra, mert ott ájulnék el. Ő teljes nyugalommal azt felelte: akkor elmarad az előadás. Amikor talpra álltam és bementem beszélgetni, azt mondta: a színház nagyon fontos, de az élet sokkal fontosabb. Ezt akkor értettem meg. Tudom, hogy nem szokás így gondolni ebben a szakmában. De ez nem azt jelenti, hogy a színház nem szerves része az életemnek”.
Temetéséről később intézkednek.